Tallózó




2013-12-01

Gál Judit: A közkereseti társaság és a betéti társaság szabályai az új Ptk.-ban I.
Céghírnök 2013/12., 3-5. o.

A kkt. és a bt. szabályozására is jellemző, hogy azok az előírások, amelyek a Gt.-ből az új Ptk.-ba kerültek át, alig mutatnak lényeges változásokat a ma hatályos normarendszerhez képest. Igaz ugyanakkor, hogy e két gazdasági társaságnál (épp úgy, mint a többi társasági formánál) a vonatkozó előírásokat az új Ptk. három helyéről kell meríteni. A jogi személyekkel foglalkozó Harmadik Könyv első részének a jogi személyekre vonatkozó általános szabályai mellett (3:1. §–3:48. §), alkalmazni kell a harmadik rész X. Címében foglalt, a gazdasági társaságok közös szabályait tartalmazó szabályrendszert (3:88. §–3:137. §) is, és emellett, természetesen, a vizsgált társasági formától (kkt. vagy bt.) függően a XI. Cím vagy a XII. Cím speciális szabályait is. Az új Ptk.-nak a kkt.-re és a bt.-re irányadó előírásainak alkalmazását is megnehezíti, hogy az eddig megszokott kógens szabályozás diszpozitívvá vált. Míg a Gt.-ben írt normáktól csak akkor lehet érvényesen eltérni, ha erre a törvény kifejezett felhatalmazást ad, addig az új Ptk. vonatkozó része diszpozitív, az eltérés fő szabály szerint megengedett, és a 3:4. § (3) bekezdésének a) pontja szerint csak akkor tilos az eltérés, ha ezt a Ptk. kifejezetten kimondja (többnyire a semmisség jogkövetkezményét említve), illetve akkor, ha az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, vagy a jogi személyek törvényes működése feletti felügyeletet akadályozza. Túl azon, hogy mindennek a megítélése a gyakorlatban bizonyosan nehézségeket fog okozni, és eltérő értelmezéseket fogunk tapasztalni, további gondot jelent majd a kezdeti időkben az a körülmény, hogy a Gt.-ben megszokott jogszabályi parancsok átírására került sor, szinte mindenütt. Ez a jogalkalmazótól mindenképpen megköveteli annak lépten-nyomon történő eldöntését, hogy az adott norma miért változott a Gt. szövegéhez képest, átfogalmazása új jogszabályi tartalmat hordoz, vagy csak stiláris okokból történő változtatásának vagyunk-e tanúi. A kkt. és a bt. társasági formájának előírásai az új Ptk.-ban is követték a Gt.-nek azt a megoldását, hogy a jogalkotó előbb a kkt. részletes szabályait határozza meg, majd a következő címben a lényegét tekintve önálló, de a kkt.-vel mégis igen sok rokonságot mutató betéti társaság szabályainál csak a kkt.-előírások megfelelő alkalmazását kimondó utaló szabályt, és néhány, a kkt.-tól eltérő rendelkezést találunk. A jogalkotó ugyanis továbbra is szükségtelennek ítélte meg, hogy a kkt.-nál lefektetett jogi szabályozást igen csekély módosításokkal a betéti társaságnál is megismételje. I. A kkt. szabályozásának újdonságai A legalapvetőbb eltérés a Gt. normáihoz viszonyítva, hogy a kkt. (és a betéti társaság is) jogi személlyé vált. Mindezt nem a XI–XII. Címben írtakból állapíthatjuk meg, hanem a gazdasági társaságok közös szabályai között található 3:88. § (1) bekezdésének definíciójából, amely a gazdasági társaságokat – kivétel nélkül – üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására, a tagok vagyoni hozzájárulásával, a nyereségből való közös részesedésük és közös veszteségviselésük mellett létrehozott, jogi személyiséggel rendelkező vállalkozásként határozza meg. A jogi személlyé vált kkt.-k és bt.-k tekintetében azonban mindez kevés változást hozott, lényegüket tekintve továbbra is személyegyesítő mikro-vállalkozásnak felel meg a szabályozásuk. A 3:138–3:141. § kevés különbséggel megfelel a ma hatályos Gt.-beli szabályozásnak. A közkereseti társaság fogalma lényegében az új Ptk.-ban is ugyanaz, dogmatikailag tisztább azonban, hogy nem a tag mögöttes felelősségéről, hanem helytállási kötelezettségéről szól a 3:138. §. A kkt. tagjának mögöttes felelőssége a társaság tartozásáért ugyanis a felróhatóságtól független, minden olyan esetben felszínre kerül ez a kötelezettség, ha a társaság tartozásait nem tudja megtéríteni. A szabályozás, ha új megfogalmazással is, lényegét tekintve változatlan, beleértve (pergazdaságossági okból) a tagi helytállási kötelezettség mögöttességének érintése nélkül végezhető, a társasággal együttes perelhetőséget is. Az így született jogerős ítélet végrehajtásában sincs érdemi különbség. Lényeges változást tapasztalhatunk a belépő tag helytállási kötelezettségének terjedelmében. Míg a Gt. 97. § (3) bekezdése megengedi, hogy a már működő társaságba belépő tag a belépése előtt keletkezett társasági tartozásért felelősségét lekorlátozza a társasági szerződés ilyen tárgyú felhatalmazása esetén, addig az új Ptk. 3:139. § (4) bekezdése értelmében a belépő tag a többi taggal azonos módon köteles helytállni a belépése előtt keletkezett társasági tartozásokért, és a tagok ettől eltérő megállapodása csak belső, egymásközti viszonyaikat határozhatja meg, kifelé, harmadik személlyel szemben hatálytalan. A tag hitelezőjének felmondási jogára nézve maradt a jelenlegi szabályozás, rendelkezik továbbá a 3:141. § a házastársi vagyonközösség alapján megszerezhető tagi részesedésről is, és azt deklarálja, hogy a házastárs csak akkor válhat e jogcímen a kkt. tagjává, ha az ehhez szükséges társasági szerződés módosításra a többi tag hajlandó. (E szabály kissé eltérő szöveggel, de érdemben azonosan a Gt. 101. § (2) bekezdésében is megtalálható!) A társaság legfőbb szervét változatlanul tagok gyűlésének nevezi a jogalkotó, és a tagok gyűlésével kapcsolatos szabályok is azonosak a jelenlegivel. Eltérést nem engedő előírásként fogalmazza meg az új Ptk. 3:143. § (2) bekezdése, hogy a tagok gyűlése a leadható összes szavazatszámhoz viszonyított szótöbbséggel hozza meg határozatait, egyhangúság szükséges a társasági szerződés módosításához, az átalakulás, egyesülés, szétválás és a jogutód nélküli megszűnés elhatározásához. Nem találunk viszont utalást a Gt. 18. § (2)–(3) bekezdése szerinti (a székhelyet, telephelyet, fióktelepet, tevékenységi kört érintő) egyszerű szótöbbséggel hozható határozatra, illetve a vezető tisztségviselőt ezzel kapcsolatos módosításra való felhatalmazás lehetőségére. Véleményem szerint az új szabályozás sem tiltja a társasági szerződés ilyen megfogalmazását, mindössze arról van szó, hogy az új szabályok diszpozitivitása szükségtelenné teszi a törvényi hivatkozást. Jelentős változást találunk a kkt. vezető tisztségviselőjének elnevezésében, ez ugyanis az új Ptk. hatálybalépésétől kezdve ügyvezetőre változik, a többi szabály azonban e vonatkozásban is tartalmilag azonos. A kkt. vezető tisztségviselője csak a tagok közül kerülhet ki. [A jogi személy tag tekintetében érvényesülő, a jelenlegivel azonos szabályokat a 3:22. § (2) bekezdése tartalmazza.] A tagsági jogviszony megszűnésének előírásai sem mutatnak lényeges eltérést a Gt. szabályaihoz képest, eltekintve attól, hogy a megszűnés esetköreit a gazdasági társaságok közös szabályai (lásd a 3:98. §-t, vagy a 3:107. §-t) és a 3:146. § együttesen tartalmazzák. Említést érdemel, hogy a tag három hónapos (rendes) felmondási jogának korlátozása vagy kizárása csak határozatlan időre létesített társaságnál semmis. A társasági részesedés az új szabályozás szerint is átruházható, az új Ptk. erre vonatkozó szövege azonban pontosabb az eddiginél, a 3:148. § azt is kimondja, hogy nem csak a kkt.-ban lévő tagi részesedés, hanem annak hányada is átruházható a társaság másik tagjára, vagy harmadik személyre. Nem jelent változást a 3:148. § azon rendelkezése, hogy az átruházó szerződést írásba kell foglalni [ez a Gt. 7. § (1) bekezdése értelmében ma is így van], és az átruházó szerződés hatálybalépése jelenleg, és az új Ptk. szerint is csak akkor következhet be, ha a társaság többi tagja a társasági szerződés módosítására ennek megfelelően hajlandó. A meghalt tag örökösének, illetve a megszűnt tag jogutódjának jogi helyzete sem mutat lényeges változást, ezek a többi taggal való megegyezés alapján léphetnek tagként a társaságba. A társaságba belépő örökös vagy jogutód tekintetében az új Ptk. 3:149. § kimondja, hogy e személyek a belépéskor vagyoni hozzájárulás teljesítésére nem kötelesek, hiszen a jogelőd társaság vagyonrésze már ott van a kkt.-nál. Ez eddig is így volt, noha a Gt. kifejezetten nem említette, az új Ptk.-ban való szerepeltetése a mai törvényszöveg pontosításaként értékelhető. A társaságba be nem lépő örökössel/jogutóddal, illetve a tagsági jogviszony egyéb okból történő megszűnése esetén a volt taggal a 3:150. § szerint kell elszámolni. Nincs szükség az elszámolásra, ha a tagsági viszony a társasági részesedés átruházása folytán szűnt meg, hiszen ilyenkor is a társaság vagyonába tartozik az átruházott tagi részesedésnek megfelelő vagyontömeg. Az elszámolási szabályok lényegileg azonosak a Gt. 102. §-ával, noha a számviteli jellegű szövegeket [lásd a Gt. 102. § (4) bekezdését] megtisztította a jogalkotó az új Ptk. szabályozását. Kimondja a 3:150. § (3) bekezdése, hogy semmis a társasági szerződés azon rendelkezése, amely az elszámolási kötelezettséget kizárja, korlátozza, vagy annak szabályait a tagra nézve az új Ptk.-ban meghatározottaknál kedvezőtlenebbül fogalmazza meg. Véleményem szerint ez a tilalom csak a társasági szerződés szabályozására áll, de nem akadálya annak, hogy eseti megállapodással a volt tag (taggá nem váló örökös, jogutód) az új Ptk.-ban rögzítettektől eltérő elszámolási szerződést kössön. A tag utófelelőssége (a tagsági viszony megszűnését követő utólagos helytállási kötelezettsége) a hatályos szabályozás szerint alakul, illetve a megszűnt tagnak a társaságba be nem lépett jogutóda a Gt. 104. § (1) bekezdésében írtakkal azonos módon köteles helytállni a társaság tartozásaiért. Az új Ptk. 3:151. § (2) bekezdése is a Gt. 104. § (2) bekezdésével egyezően állapítja meg a társaságba be nem lépő, meghalt tag örökösének helytállási kötelezettségét. Az új Ptk. 3:152. § a közkereseti társaság jogutód nélküli megszűnését is a Gt. 105–106. §-ával azonosan szabályozza. Továbbra is megszűnési ok az egy főre csökkenés, ha az ettől számított hat hónapon belül a cégbíróságnál nem jelentenek be új tagot. A 3:152. § (2) bekezdése a jelenleginél kissé bővebben, pontosabban fogalmazza meg a hat hónap alatti, illetve az új tag belépéséig vagy ennek hiányában a jogutód nélküli megszűnésig vagy a felszámoló kirendeléséig tartó időszakban az egyedüli tag jogosítványait (vezető tisztségviselését), illetve a vezető tisztségviselő nélkül maradt társaság számára felügyelőbiztos kirendelésének lehetőségét. A közkereseti társaság és a betéti társaság közötti átalakulás az új Ptk. 3:153. § értelmében továbbra is „kedvezményezett” átalakulás, vagyis egyszerű társasági szerződés módosítással, az átalakulási szabályok mellőzésével hajtható végre, úgy, amint azt jelenleg a Gt. 107. § előírja. Nem változott az „átalakulási” folyamatban a társaságtól megváló tagokkal való elszámolás szabályozása, és a kültaggá váló, eredetileg korlátlan helytállási kötelezettséggel rendelkező kkt. tag jogi helyzetének szabálya sem. Gál Judit..

2013-11-06

Szabó Gábor Zoltán: A banki hitelezési tevékenységet érintő bírósági precedensekről
Gazdaság és Jog 2013/11., 19-24. o.

Ügyészi közérdekű kereset alapján az első fokon eljáró bíróság ítéletében az alperesi pénzügyi intézmény egyes fogyasztónak minősülő ügyfelei esetében alkalmazott üzletszabályzatai („ÁSZF-ek”) és blanketta kölcsönszerződései („Kölcsönszerződések”) esetében számtalan kikötést tisztességtelen egyoldalú előnyt biztosító kikötésnek minősített és azok érvénytelenségét megállapította. A Szegedi Ítélőtábla a Gf. I. 30 720/2010. számú BDT 2011. 2571 szám alatt közzétett másodfokú döntésében több változással, de alapvetően jóváhagyta az elsőfokú ítéletet. A BH 2012. 41 szám alatt közzétett ítéletében a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás keretében részben hatályában fenntartotta a döntést, de a hitelintézetek egyoldalú szerződés módosítási jogával kapcsolatos kikötések érvénytelenségét megállapító döntést hatályon kívül helyezte és az első fokon eljáró bíróságot új eljárásra utasította. A Kúria Joggyakorlat Elemző Csoportja elkészítette a „A fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítás tisztességtelensége megítélése” című összefoglaló véleményét, melynek alapján megszületett a 2/2012. (XII. 10.) PK vélemény („PK vélemény”). A közzétett bírósági döntésekkel kapcsolatosan az „Egyoldalú szerződésmódosítás a pénzügyi szektorban” címmel Gadó Gábor, továbbá „A pénzintézetek egyoldalú szerződésmódosítási jogáról” címmel Kemenes István, míg az összefoglaló véleménnyel kapcsolatosan szintén Gadó Gábor: „A fogyasztói kölcsönszerződések egyoldalú módosításáról” címmel fejtette ki gondolatait a Gazdaság és Jog 2011 decemberi, 2012 áprilisi és októberi számaiban megjelent tanulmányaikban. A jelen tanulmány célja az, hogy a banki hitelezési tevékenység alapvető jellemzői, illetve a fent említett bírósági döntések és a PK vélemény elemzésével hozzájáruljon a banki hitelezési gyakorlattal kapcsolatos, álláspont kialakításához. Király Júlia és Nagy Márton a Hitelintézeti Szemle 2008/5. számában megjelent „Jelzálogpiacok válságban: kockázatalapú verseny és tanulságok” című tanulmányukban a 462. oldalon írják, hogy „a hiteltermék árának a forrásköltségen felül tartalmaznia kell a várható veszteség fedezetéül szolgáló kockázati felárat (szpredet), a hitelezés »normál« működési költségét és a tőkeképzés alapjául szolgáló »normál« profitot”. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha egy hitel kockázatosabb, akkor a kockázattal arányosan magasabb a kockázati felár is, illetve ha a hitelintézet megítélése szerint a hitel túlságosan kockázatos, akkor valószínűleg egyáltalán nem kap hitelt az adós. Ezért a hiteleiket rendesen fizető adósoknak az az elemi érdeke, hogy a banki hitelezés jogi szabályozása vagy a bírói gyakorlat ne eredményezzen olyan kockázatokat, amelyek a kockázati felár növekedésének irányába hatnak. Így pl., ha a biztosítéki, végrehajtási és csőd/felszámolási szabályok hiányosságai vagy rosszul értelmezett „adósvédelmi” vagy más okokból nem biztosítják maximálisan, hogy a hitelező hozzájuthasson a jogos követeléséhez, akkor a pénzügyi intézmény valamennyi adósának meg kell fizetnie az ezzel kapcsolatos kockázati felárat, ideértve azokat is, akik egyébként maximálisan eleget tesznek a kötelezettségeiknek. Ezért talán paradoxként hat, de megállapítható, hogy a biztosítéki, végrehajtási és csőd/felszámolási szabályok hiányosságai vagy a túlzó, ésszerűtlen adósvédelmi rendelkezések nem állnak érdekében azon adósoknak, akik egyébként szerződésszerűen eleget tesznek a kötelezettségeiknek. Teljesen egyértelmű, hogy mind magánszemélyek, mind gazdasági társaságok esetében reális igény van hosszú lejáratú kölcsönökre. Ugyanakkor a betétesek a betéteiket általában csak rövid lejáratra hajlandóak elhelyezni. Azaz a bankok általában rövid lejáratú forrásokból kénytelenek kielégíteni ügyfeleik hosszú lejáratú kölcsön iránti igényét. Ebben az esetben viszont teljesen természetes, hogy a bankoknak jogot kell kapniuk arra, hogy az általuk nyújtott hitel kamatát hozzáigazíthassák a forrásköltségek/kockázati felár változásához. Ezért mondta ki a Hpt. 210. § (3) bekezdésének 2009. július 31-ig hatályos szövege, hogy „a kamatot, díjat vagy egyéb szerződési feltételt csak akkor lehet egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani, ha szerződés ezt – külön pontban – a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi”. A bankok a szerződéses szabadság és a Hpt. fentebb említett felhatalmazása alapján kötötték ki az egyoldalú szerződésmódosítási jogot. Egyes álláspontok szerint a bankok erőfölényben voltak és a vonatkozó egyoldalú szerződés módosítási jogot részükre biztosító szerződések megkötésekor az erőfölényükkel tisztességtelenül visszaéltek. Akik ezt az álláspontot képviselik, azok elfelejtik, hogy a bankok csak egyszerűen közvetítők, akik összegyűjtik a megtakarításokat és azt némi kamatfelárral hitelként kihelyezik. A szerződésmódosítási jog pedig egyszerűen csak azt teszi lehetővé, hogy a bankok folyamatosan hozzáigazíthassák a hitelkamatokat a forrásköltségeik és a kockázati felár változásaihoz. Természetesen a jogalkotó dönthet úgy, hogy a banki forrásköltség/kockázati felár változása kockázatának egy részét a bankok kötelesek viselni, de ez természetesen tükröződni fog a hitelfelvevők által fizetendő kockázati felárban, illetve ha a jogalkotó túlzott mértékű kockázatot telepít a bankokra, akkor akár a bankok ki is vonulhatnak egyes finanszírozási üzletágakból. Magyarországon a nagy, egyedileg kitárgyalt hitelszerződések általában a Loan Market Association által kidolgozott, magyar jognak megfelelően módosított ún. LMA sztenderdek szerint készülnek. Kétségtelenül az LMA sztenderdben nincsen egyoldalú szerződésmódosítási jog, de azt természetesen az LMA sztenderdek is biztosítják, hogy az adós által fizetendő kamat tükrözze a hitel futamideje alatt történő piaci mozgásokat. Ha összehasonlítjuk pl. az OTP Bank és egy átlagos magánszemély adósának gazdasági súlyát, akkor egyértelműnek tűnik, hogy az OTP Bank, illetve általában a bankok néhány szabályt erősítő kivételt leszámítva erőfölényben vannak az ügyfeleikhez képest. Arról azonban általában mindenki elfelejtkezik, hogy mihelyt egy hitel folyósításra került és az adós önként nem teljesít, akkor a bank futhat a pénze után és a bankok számára létfontosságú az adósokkal kötött szerződés kikényszeríthetősége. Más szóval egy pénzkölcsön ügylet az nem olyan, mint az egyidejű teljesítésű adásvétel, ahol az eladó az ellenérték fejében átadja az adásvétel tárgyát a vevő részére, hanem egy olyan ügylet, ahol az egyik fél a saját pénzét adott esetben hosszú évekre az adós rendelkezésére bocsátja, oly módon, hogy az így átadott pénzösszeg felett az adós tulajdonjogot szerez, a hitelező mind a tőkét (a saját pénzét) mind pedig a kamatot (a használat ellenértékét) általában csak jóval később kapja meg. Ezen aránytalanság miatt szerintem nem minősíthető méltánytalannak, ha az egyik fél, a hitelező olyan jogokat köt ki az adóssal szemben, melyek mondjuk egy normál adásvétel esetében akár teljesen egyoldalúnak minősülnének. 1. Az egyoldalú szerződésmódosítási jog megítélése a bírósági ítéletekben A BDT 2011. 2571 szám alatt közzétett döntésében a Szegedi Ítélőtábla megemlíti, hogy a Hpt. 210. § (3) bekezdése lehetővé teszi, hogy egy pénzügyi intézmény egyoldalúan módosítsa fogyasztóval kötött szerződésének feltételeit kamat, költség és díj tekintetében, ha a módosításra okot adó objektív körülményeket tételesen meghatározásra kerülnek a szerződésben. Ugyanakkor, ha jól értettem az ítéletet, illetve Kemenes István fent említett, az ítélet mellett érvelő tanulmányát, mivel itt a pénzügyi intézmény által egyoldalúan meghatározott általános szerződési feltételekről van szó, ezért a szerződésmódosítási jog csak akkor alkalmazható, ha egyébként fennállnak a bírói szerződésmódosítás feltételei. Bár az ítélet általában a Ptk. bírói szerződésmódosítást lehetővé tevő 241. §-ra és az azzal kapcsolatosan kialakult bírói gyakorlatra hivatkozik, Kemenes István tanulmánya alapján úgy tűnik, hogy a Szegedi Ítélőtábla valójában az új Ptk. 6:192. §-ban meghatározott, a bírói szerződésmódosítással kapcsolatos feltételek fennállását követeli meg az egyoldalú szerződésmódosítási jog gyakorlása esetén is. Azaz a Szegedi Ítélőtábla álláspontja szerint a pénzügyi intézmény egyoldalúan akkor módosíthatja a szerződési feltételeket kamat, költség és díj tekintetében, egyfelől ha fennállnak a Hpt. 210. § (3) bekezdésében meghatározott feltételek (formai vizsgálat), másfelől ha „a) a körülmények megváltozásának lehetősége a szerződés megkötésének időpontjában nem volt előrelátható; b) a körülmények megváltozását nem ő idézte elő; és c) a körülmények változása nem tartozik rendes üzleti kockázata körébe”. A másodfokú ítélet rögzíti, hogy az ÁSZF-ek és a Kölcsönszerződések egyaránt tartalmazzák, hogy: „a takarékszövetkezet a szerződésben meghatározott kamat, díj, költség vagy – fogyasztóval kötött szerződés kivételével – egyéb szerződési feltétel ügyfélre nézve kedvezőtlen módosításának jogát” a) jogszabályi környezet változása, b) a hitelintézet forrásköltségeinek változása esetén gyakorolja. A másodfokú ítélet kimondja, hogy tekintettel arra, hogy az a) és b) pontokban felsorolt feltételek változása „nyilvánvalóan a hitelintézet rendes üzleti kockázatába tartozik, saját tevékenységi, érdekkörében merül fel, amely nem hárítható át a másik szerződő félre”, ezért legalábbis a Szegedi Ítélőtábla álláspontja szerint azok tisztességtelenek és így érvénytelenek. Az ítélet a b) pontban felsorolt okokkal kapcsolatosan elismeri, hogy „a vis maior nagyságrendű változások nem tartoznak a rendes üzleti kockázat határai közé”, azaz ha jól értem a vis maior nagyságrendű, b) pontba eső változások esetén az egyoldalú szerződésmódosítási jog kikötése nem érvénytelen a Szegedi Ítélőtábla megítélése szerint. A Szegedi Ítélőtábla döntése azon az érvelésen alapult, hogy mivel a szerződő felek jogainak és kötelezettségeinek egyensúlyban kell lennie, ezért az egyensúlytalanságot eredményező, blankettaszerződésbe vagy általános szerződési feltételbe foglalt egyoldalú szerződési tisztességtelen és ezért érvénytelen. Egyensúly pedig többek között, akkor van a szerződő felek között, ha minkét fél saját maga viseli a saját gazdálkodási körébe tartozó kockázatokat. Így tehát, ha az adós nem háríthatja át, mondjuk a saját kockázati körébe tartozó adóterheinek, közüzemi költségeknek stb. a változását, akkor a hitelező sem háríthatja át a saját üzleti kockázatát, így a megemelkedett forrásköltséget az adósra. Bár ezen álláspont elvi alapon természetesen elfogadható, ennek ellenére a bíróságok véleményem szerint téves következtetésre jutottak mivel a hitelezési tevékenység sajátosságait nem vagy nem kellő súllyal vették figyelembe. Mint a tanulmány bevezető részben megállapítottuk a pénzügyi intézmények egyszerűen csak közvetítők. Összegyűjtik a megtakarításokat és azokat a forrásköltség, banki működési költség, kockázati felár és némi nyereség felszámításával kihelyezik, mert a gyakorlatban általában nem célszerű, illetve nem is lenne működőképes, hogy a megtakarítással rendelkezők közvetlenül adjanak kölcsönt a hitelfelvevőknek. A közvetítői szerepből következően pedig magától értetődő, hogy a pénzügyi intézmények tovább hárítják a forrás költségeiket a hitelfelvevőkre. Megítélésem szerint ebben nincsen semmi tisztességtelen és egyébként is teljesen ésszerű [azaz indokolt a Ptk. 209. § (1) vagy akár az új Ptk. 6:102. § (1) bekezdésének szóhasználatában]. Azaz, ha hosszú lejáratú hitelek csak rövid lejáratú forrásokból nyújtható, mert a betétesek nem hajlandóak lekötni hosszú lejáratra a betéteiket és rövid lejáratú források költsége változik, akkor a rendes banki gazdálkodás szükségszerű velejárója, hogy a bankok tovább hárítják a forrásköltségeket. Természetesen elméletileg, akár a jogalkotó, akár a bíróságok (mint ahogy azt a BDT 2011.2571., BH 2012. 41. szám alatt közzétett döntések és a PK vélemény is mutatják) is dönthetnek úgy, hogy a pénzügyi intézmény nem háríthatja át a forrásokkal kapcsolatos kockázatok teljes részét az adósokra. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy a pénzügyi intézmény a kockázattal (a forrásköltség jövőbeli, a hitel futamideje alatt történő át nem hárítható mértékű változásával) arányos kockázati felárat fog érvényesíteni az adósokkal szemben és a kockázati felárat akkor is fizethetik majd a pénzügyi intézmények adósai, ha egyébként végül semmilyen olyan esemény nem történik a hitel futamideje alatt, amire tekintettel a pénzügyi intézmény felszámította a kockázati felárat. A magasabb kockázati felár nyilvánvalóan (i) drágábbá teszi a hitelt (azaz a magasabb törlesztő részlet hátrányos az összes adós számára), (ii) a drágább hitel visszafogja a hitel iránti keresletet, ami hátrányos lehet a gazdasági növekedés szempontjából, (iii) a drágább hitel növelheti annak a kockázatát is, hogy azt az adósok nem fogják tudni visszafizetni, (iv) illetve felesleges kockázatot visz be a banki működésbe. A devizahitelesek mostani problémáit alapvetően nem az okozza, hogy az adós svájci frank alapú hitelének korábbi 70 000 Ft-os havi törlesztő részlete felment 80 000 Ft-ra, hanem az, hogy mondjuk felment 140 000 Ft-ra. Ugyanakkor – legalábbis, ha jól értem – a másodfokú ítélet által elfoglalt következtetés ez ellen továbbra sem véd, hiszen elismeri, hogy a forrásköltségek vis maior jellegű változása esetében módosítható a szerződés egyoldalúan, azaz pont az adósok számára igazán fájdalmas esetben nem jelent semmilyen védelmet a másodfokú ítélet által elfoglalt álláspont. A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet a Szegedi Ítélőtábla azon álláspontjával, hogy az alperesi pénzügyi intézmény csak a bírósági szerződésmódosításra irányadó feltételek fennállása esetén módosíthatná egyoldalúan ügyfelére nézve hátrányosan a szerződést. A Legfelsőbb Bíróság szerint „annak megítélésénél tehát, hogy egy fogyasztóval kötött – nem lakáscélú – kölcsönszerződés esetén milyen feltételek mellett kerülhet sor az ügyfél számára kedvezőtlenül a kamat, a díj és a költség egyoldalú módosítására a pénzügyi intézmény részéről, a fent kifejtettekből következőn nem a Ptk., hanem a Hpt. 210. § (3) és (4) bekezdésének rendelkezéseiből kell kiindulni. E rendelkezések szerint az egyoldalú szerződésmódosítás jogát a hitelező akkor jogosult gyakorolni, ha a módosításra okot adó objektív körülmények tételes meghatározását a szerződés tartalmazza, valamint a hitelező árazási elveit írásban rögzítette.” „Objektív okként a nyelvtani értelmezés szerint is csak olyan külső körülmény vehető figyelembe, melynek előidézésében a felek sem külön-külön, sem együttesen semmilyen szerepet nem játszhatnak, melynek bekövetkeztére a feleknek semmiféle befolyása nem lehet. Ezt az álláspontot erősítik meg a Hpt. szempontjából háttérjogszabálynak minősülő Ptk. 228–229. §-ainak rendelkezései is.” „A bekövetkezett változásnak meg kell haladnia a normálisan vállalható üzleti kockázat mértékét, jelentéktelen, érdemi hatást nem kiváltó változás nem adhat alapot a szerződés módosítására.” Kétségtelen tény, hogy a fogyasztókkal kötött hitelszerződés esetében az egyoldalú szerződésmódosítási jogot szabályozó Hpt. 210. § (3) bekezdése csak objektív körülmények fennállása esetén engedi meg az egyoldalú szerződésmódosítást. Ugyanakkor az objektív körülmények Legfelsőbb Bíróság ítéletében rögzített értelmezése szerintem gyakorlatilag kizárja, hogy a bankok a forrásköltségeik változásához igazíthassák az általuk nyújtott hosszú lejáratú hitelek kamatát stb. A bankok az általuk gyűjtött rövid lejáratú betétek, illetve a bankközi pénzpiacon felvett általában rövid lejáratú kölcsönökből stb. finanszírozzák az általuk nyújtott hosszú lejáratú hiteleket. (Magyarországon a devizahitelek forrásait a magyar bankok nagyon sok esetben nem külföldről felvett devizahitellel, hanem deviza swap-ok segítségével biztosítják, amelynek a lényege, hogy a betétekből vagy más forrásból összegyűjtött forint összegeket egy swap ügylet keretében elcserélik pl. svájci frank összegre, a swap lejáratakor pedig visszacserélik az elcserélt összegeket. A bankok által nyújtott devizahitelek lejárata általában lényegesen hosszabb, mint az azokhoz devizaforrást biztosító deviza swap-oké.) Bár a betétek kamatait alapvetően objektív piaci folyamatok határozzák meg, de azok pontos mértéke a hitelintézet döntésének a függvénye. A bankközi piacokon kínált hitelek kamatlábát alapvetően szintén a piaci folyamatok határozzák meg, de számtalan egyéb tényező mellett a kamatláb mértéke függ a bank hitelképességétől (ami nyilvánvalóan részben a bank saját teljesítményének a függvénye), illetve tudomásom szerint a bankközi pénzpiacon bizonyos kereteken belül egy alku folyamat eredménye a kamat. Azaz a bankok forrásköltségét alapvetően a piaci folyamatok határozzák meg, de nem lehet azt mondani, hogy az adott pénzügyi intézménynek semmilyen ráhatása sincsen a folyamatokra. Ha az adott hitelintézet referenciabank (kamatjegyző) a BUBOR megállapítása tekintetében, akkor ez akár azt is jelentheti, hogy a hitelintézet még a BUBOR változása esetében sem tud megfelelni az a Legfelsőbb Bíróság által elvárt objektivitásnak, hiszen a BUBOR a referenciabankok bankközi piacon felszámított kamatainak az átlaga (azaz az adott hitelintézet közrehat a BUBOR meghatározásában). Ezért szerintem nem fogadható el a Legfelsőbb Bíróság konklúziója, hiszen annak eredménye gyakorlatilag az lenne, hogy a bankok nem érvényesíthetnék a forrásköltségek változását, hiszen annak alakulásában valamilyen mértékig általában szinte mindig közrehatnak. A helyes értelmezés szerintem az lenne, hogy ha a bíróságok nem kívánnák meg, hogy a változásra okot adó küldő körülmény előidézésében a bankok semmilyen szerepet se játszanak. Ezen értelmezés egyébként szerintem teljesen összhangban van a Hpt. vonatkozó rendelkezéseivel, mivel szerintem az egy objektív tény, hogy a hitelintézet mekkora kamatot fizet a nála elhelyezett betétek után, mekkora kamatot fizet a bankközi pénzpiacon általa felvett hitelek után stb. Az egyoldalú szerződésmódosítási jog kikötése és a feltétel/időhatározás kikötése az véleményem szerint két eltérő jogintézmény. Ezért, egyetértve Gadó Gábor már említett „Egyoldalú szerződésmódosítás a pénzügyi szektorban” című tanulmányába foglalt állásponttal, megítélésem szerint a Ptk. 228. §–229. § rendelkezései a jelen esetre nem alkalmazandóak. Mivel a Szegedi Ítélőtábla arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra alkalmazandóak a bírói szerződésmódosításra irányadó szabályok és a joggyakorlat, így érthető, hogy a Szegedi Ítélőtábla hogyan jutott arra a következtetésre, hogy a változás nagyságrendjének meg kell haladnia a rendes gazdálkodásba tartozó üzleti kockázatok mértékét. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság esetében nem világos, hogy milyen logika alapján jutott ugyanerre a következtetésre, ha egyébként álláspontja szerint a pénzügyi intézmények egyoldalú szerződésmódosítása esetén nem alkalmazandóak a bírói szerződésmódosításra irányadó szabályok. Ezen következtetés miatt szerintem végső soron a Legfelsőbb Bíróság álláspontja nem sokban különbözik a Szegedi Ítélőtábla döntésétől. Szerintem azért is téves a Legfelsőbb Bíróság ítélete e tekintetben, hiszen nem veszi figyelembe, hogy a szerződésekben előírt kamat egyoldalú módosításának feltételeiről szóló 275/2010. (XII. 15.) Korm. rendelet is rögzíti, hogy (bizonyos, szerintem egyébként indokolatlan korlátozásokkal) mind a forrásköltségek, mind a hitelkockázatok, mind a jogszabályok változása okot adhat a fogyasztóval kötött, lakáscélú hitel kamatának ügyfél szempontjából nézve kedvezőtlen módosítására, függetlenül attól, hogy az vajon belefér-e vagy sem a rendes gazdálkodásba tartozó üzleti kockázatba. Vélelmezem, hogy ennek oka az volt, hogy a rendelet nem általában a fogyasztókkal kötött hitel szerződések kamatának, hanem kizárólag a lakáscélú hitelek kamatának egyoldalú módosítására vonatkozik. Ennek ellenére e tekintetben analógiaként szerintem mindenféleképpen figyelembe kellett volna venni a Legfelsőbb Bíróságnak a kormányrendeletet. Úgy gondolom, hogy az ÁSZF-ek és a Kölcsönszerződések az ítéletekben idézett, kérdéses rendelkezéseivel kapcsolatosan mindenféle különösebb vizsgálatot leszámítva megállapítható, hogy ezen tényezőknek kihathatnak a banki forrásköltségre, ezért az egyoldalú szerződés módosítást lehetővé okok listájában történő feltüntetésük semmiképpen sem nevezhetőek tisztességtelennek. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta ezen az álláspontot, mivel „megítélése szerint „a megalapozott döntés meghozatalának alapfeltétele az ok-listákban felsoroltak egyenkénti megvizsgálása abból a szempontból, hogy azok a Hpt. 210. § (3) bekezdésében meghatározott, jelen részítéletben részletezett követelményeknek megfelelnek-e.” Ezért a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletre kiterjedően a jogerős ítéletnek azt a rendelkezését, mellyel megállapította az ÁSZF-ek és a Kölcsönszerződések kérdéses rendelkezésinek érvénytelenségét és az elsőfokú bíróságot e körben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A Legfelsőbb Bíróság ítéletével összhangban a PK vélemény 6. c) pontban arra a megállapításra jut, miszerint az egyoldalú szerződésmódosítás feltételei nem objektív jellegűek, ha a hitelezőnek „módja van a feltétel bekövetkeztét előidézni, abban közrehatni, a módosításra okot adó változás mértékét befolyásolni”. A PK vélemény 7. pontjában arra az álláspontra helyezkedik, hogy a körülmények változásának a hitelező számára a rendes üzleti kockázatot meghaladó mértékű érdeksérelmet kell okoznia ahhoz, hogy a hitelező élhessen az egyoldalú szerződés módosítás jogával. A fentiek alapján értelemszerűen nem értek egyet a PK vélemény ezen következtetéseivel. Ezen túlmenően szintén nem értek a PK vélemény 7. pontjának azon megállapításával, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra okot adó körülmény változása a hitelező pénzügyi intézmény számára előre nem láthatónak kell lennie. Nem világos szerintem, hogy ezen megállapítás azt akarja-e jelenteni, hogy nem lehetséges az egyoldalú szerződésmódosítás, ha hitelező a változás lehetőségével előre számolhatott (a változás lehetősége elvileg adott volt). Vagy pedig azt akarja jelenteni, hogy csak akkor nem élhet a hitelező az elvi szerződésmódosítás lehetőségével, ha a változásnak nemcsak az elvi lehetősége, hanem annak konkrét mértéke, a bekövetkezés időpontja, illetve pontos hatása ismert volt a hitelező számára. Megítélésem szerint csak a második értelmezés lehet a helyes, hiszen az első értelmezés gyakorlatilag lehetetlenné tenné az egyoldalú szerződésmódosítást, mivel az elvi lehetősége mindig meg van annak, hogy változik a banki forrásköltség vagy az adóssal kapcsolatos kockázat (kockázati felár) mértéke.    Bár a második értelmezés sokkal ésszerűbbnek tűnik, mint az első, álláspontom szerint az sem vezet helyes eredményre. Tételezzük fel, hogy a hitelszerződés megkötésekor a bank forrásköltsége 5%-os betéti kamat, továbbá a bank látja előre, hogy 1 év múlva ez 8%-ra emelkedik. Ha jól értem a PK vélemény álláspontját, akkor a bank akkor jár el helyesen, ha nem 1 év múlva emeli fel 3%-kal az általa nyújtott hitel kamatát, hanem már rögtön a szerződés aláírásától is a magasabb kamatot érvényesíti. De ez természetesen nem állhat érdekében az adósnak. Nyilvánvalóan minden banknak vannak tervei, prognózisai a jövőre nézve, ahol különböző betéti és hitel kamatokkal, devizaárfolyamokkal, CDS felárakkal stb. számolnak/terveznek. Szerintem egy prognózisban, üzleti tervben szereplő várakozás esetén nagyon nehéz egy jogvitában megítélni, hogy a bank csak a változás elvi lehetőségével számolt vagy ténylegesen előre látta a változást. Megítélésem szerint az PK véleménynek ezen elvárása egyfelől csak egy jelentős kiszámíthatatlan kockázatot visz be a banki működésbe, másfelől hátrányos az adósok szempontjából is, mivel szükségképpen az adósok által fizetett kockázati felár növekedését kell, hogy jelentse. 2. Biztosítás Az ÁSZF-ek kimondták, hogy a biztosítékul szolgáló vagyontárgyak új értékére az adósnak biztosítást kell kötnie és kedvezményezettként a hitelezőt kellett megjelölnie. Biztosítási esemény esetén a biztosítási összeg a hitelezőt illette meg, aki a kapott összegből elszámolási kötelezettség mellett kielégíthette az adóssal szemben fennálló követelését. A Szegedi Ítélőtábla a másodfokú ítéletében megállapította, hogy a biztosítás jogintézményének a célja az, „hogy abból a biztosított vagyontárgyat a dolog tulajdonosa helyreállítsa, ezzel a bekövetkezett kárt elhárítsa, illetőleg csökkentse. A felperes által támadott szerződési kikötés ezt teszi lehetetlenné, mivel elzárja a tulajdonost (adóst) attól, hogy a kapott összeget a biztosított, egyben a hitelező részére fedezetül adott vagyontárgy helyreállítására fordítsa. Valójában a kikötéssel az alperes az adóst akkor is – idő előtti – törlesztésre kényszeríti a biztosítási összegnek megfelelő mértékben, ha teljesítése egyébként szerződésszerű, folyamatos volt, vagyis nincs tartozása. A kikötés ezért tisztességtelen, érvénytelen.” A Legfelsőbb Bíróság végső soron egyetértett a Szegedi Ítélőtábla ezen álláspontjával, bár rámutatott, hogy eltérően kell megítélni, ha a biztosítékul szolgáló vagyontárgy a biztosítási esemény következtében helyreállíthatatlanul megsemmisül, vagy ha a biztosítási összegből a kérdéses vagyontárgy helyreállítható. A Ptk. diszpozitív 260. § (3) bekezdése kimondja, hogy „a zálogtárgy elpusztulásának, illetőleg értékcsökkenésének pótlására szolgáló biztosítási összeg, kártérítés vagy más érték a zálogtárgy helyébe lép, illetőleg a zálogfedezet kiegészítésére szolgál. Jelzálogjog esetében mind a tulajdonos, mind a jogosult ennek az értéknek a zálogtárgy helyreállítására fordítását követelheti.” Lényegét tekintve többé-kevésbé hasonlóan rendelkezik az új Ptk. szintén diszpozitív 5:104. §, az 5:107. § (5) és az 5:109. § (4) bekezdése is. Ha a zálogtárgy kötelezettje nem kívánja a biztosítási összeget a zálogtárgy helyreállítására fordítani, akkor szerintem annak nincs sok értelme, hogy az adós egyfelől tartozzon a hitelezőnek, másfelől a végső soron őt illető biztosítási összeg ott legyen a zálogban/óvadékban a hitelezőnél. Ennél sokkal ésszerűbb, ha a biztosítási összeg az adós tartozásának teljes vagy részleges kielégítése céljából felhasználásra kerül. Ezzel szemben, ha a zálogkötelezett a biztosítási összeget a zálogtárgy helyreállítására kívánja fordítani, akkor a hitelező nyilvánvalóan el kívánja kerülni, hogy miután kiadta a biztosítási összeget az adósnak akkor teljesen elmaradjon a helyreállítás, illetve, hogy akár csak a helyreállítás időtartama alatt ideiglenesen biztosíték nélkül maradjon. Ez viszont komoly adminisztrációs terhet jelenthet a hitelező számára, aminek költségei biztos nem lettek beárazva a hitelnyújtásakor és a biztosítási összeg adós részére történő kiadása, még a hitelező gondos eljárása esetén is jogi kockázatokat rejthet. Ezért szerintem teljesen ésszerű és méltányolható (így nem tisztességtelen és érvénytelen) az a kikötés, ami előírja, hogy az esetlegesen kapott biztosítási összeg teljes egészében a hitel törlesztésére fordítandó. A Szegedi Ítélőtábla teljesen helyesen látja a biztosítás funkcióját alapesetben, csak azt a tényt nem veszi figyelembe, hogy mind a biztosítékul szolgáló vagyontárgynak, mind az arra vonatkozó biztosításnak is elsősorban biztosítéki szerepe van. Egy biztosíték célja pedig az, hogy a hitelező kielégítését szolgálja. Ha ezt a funkcióját a biztosíték akár ideiglenesen akár véglegesen nem tudja betölteni vagy akár csak fennáll ennek a veszélye, akkor megítélésem szerint teljesen méltányolható, hogy a hitelező nem vagy csak részben kívánja fenntartani a hitelezési jogviszonyt. Ezen túlmenően úgy gondolom, hogy elvi éllel leszögezhető, hogy ha egy hitelező megszabhatja a hitel futamidejét és eldöntheti, hogy 1 évre, 5 évre 10 évre vagy 20 évre stb. ad kölcsönt, akkor a hitelező a hitel futamidejének hosszát akár a biztosítékául szolgáló vagyontárgyakkal kapcsolatos biztosítási esemény bekövetkeztének elmaradásához is kötheti. 3. Hitelszerződés egyoldalú felmondásának lehetősége ÁSZF-ek bizonyos, a kölcsönök visszafizetését veszélyeztető események megtörténtét, illetve az ezekkel kapcsolatos értesítés elmaradását súlyos szerződésszegésnek minősítették és egyoldalú felmondási jogot biztosítottak a hitelező részére (pl. az adós ellen indult végrehajtás, az adós elmulasztja esedékes fizetési kötelezettségét stb.). A bíróságok alapvetően arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bár az adós vonatkozó kötelezettségei indokoltaknak minősülnek ugyan, azonban az esetleges jogsértéshez képest aránytalanul súlyos szankció az azonnali felmondási jog kikötése (azaz sérül az arányosság elve), illetve egyes esetekben teljesen az alperesi pénzügyi intézmény megítélésétől függ, hogy bekövetkezett-e vagy sem a felmondásra okot adó esemény. A Szegedi Ítélőtábla ítéletében kifejtette, hogy „a kikötés tisztességtelensége nem attól függ, hogy a feltétel kidolgozójának mi volt a szándéka, utóbb szerződéses partnereivel milyen gyakorlatot követ, alkalmazza-e ténylegesen a kikötést. Jelentősége annak van, fennáll-e az elvi lehetősége, hogy a feltétel – bármikor – a fogyasztót hátrányos helyzetbe hozza.” Szerintem a gyakorlatban néhány szabályt erősítő kivételt leszámítva még nem történt meg, hogy egy pár száz forintos elmaradás vagy más lényegtelen szerződésszegés miatt a hitelező bank azonnal felmondja a hitelt. Ha pedig ilyesmi tényleg megtörténne és az adós valójában jó adós, akkor úgyis refinanszírozni tudja egy másik banknál a felmondott hitelt. A refinanszírozásnak természetesen vannak költségei, de én olyat még nem láttam, hogy egy jó adóst egy bank szántszándékkal kergetne egy konkurenséhez. Mivel a gyakorlatban ilyesmi nem fordul elő és ez valóban nem több, mint elvi lehetőség, ezért szerintem nem logikus a Szegedi Ítélőtábla álláspontja e tekintetben. Mint korábban már részleteztem, a hitelezők nyilvánvalóan meghatározhatják, hogy milyen futamidőre kívánnak hitelt nyújtani, sőt a Ptk. 526. § alapján joguk van határozatlan időre is kölcsönadni, ami 15 napos felmondási idővel bármikor felmondható [az új Ptk.-ban nem találtam ehhez hasonló rendelkezést, de a 6:130. § (1) bekezdése végül is rendezi, hogyan teljesítendő a pénztartozás, ha a felek teljesítési határidőt nem határoztak meg, illetve a 6:213. § (3) bekezdése alapján tartós jogviszonyt létrehozó, határozatlan időre kötött szerződés bármelyik fél által felmondható]. A futamidő pedig szerintem nemcsak naptári időszakban határozható meg, hanem úgy is, hogy a hitelező csak bizonyos feltételek fennállásáig kíván hitelező maradni. Nem látom be, hogy ha a hitelező meghatározhatja, hogy pl. csak 3 évre ad kölcsönt, akkor miért ne határozhatná meg azt is, hogy csak abban az esetben kíván hitelező maradni, hogy ha az adós maradéktalanul eleget tesz bizonyos szerződésben vállalt kötelezettségeknek, amelyek egyébként teljesen ésszerűek. Mint a jelen tanulmány bevezető részében említettem, a hitelező a saját pénzét adja kölcsön az adósnak hosszú évekre, aki a kölcsönkapott pénz felett tulajdonjogot szerez és a hitelező adott esetben csak hosszú évek múltán kapja majd vissza a pénzét a használat ellenértékével, a kamattal együtt. Azaz a hitelezési jogviszony nagyfokú bizalmat feltételez a hitelező részéről és szerintem teljesen indokolt, hogy ha a hitelező bizalma az adósban akár csak a legcsekélyebb mértékben is megrendül, akkor lezárhassa egyoldalúan a hitelezési jogviszonyt. Szerintem a hitelező ezen szándéka nem minősülhet sem nem tisztességtelennek sem nem indokolatlannak. 4. Általános megjegyzések a fenti kérdésekkel kapcsolatosan A kérdéses klauzulák ((i) a hitelkamatoknak a hozzáigazítása a futamidő alatti változásokhoz, (ii) a biztosítás kérdése, és (iii) az egyoldalú felmondási jog) vagy azokhoz nagyon hasonló klauzulák megtalálhatóak az egyedileg kitárgyalt, nem fogyasztókkal kötött szerződésekben. Azaz mivel ezen rendelkezések alkalmazása piaci sztenderd az egyedileg kitárgyalt szerződések esetében, így magától értetődő, hogy mind az általános szerződési feltételek, mind a fogyasztókkal kötött blanketta szerződések tartalmazzák ezen rendelkezéseket. Azaz más szóval, ha egy rendelkezés jogszerűnek minősül az egyedileg kitárgyalt, egyenrangú nem laikus fogyasztók között létrejött szerződésekben és ott alkalmazásuk piaci sztenderd, akkor véleményem szerint forgalmilag kizárt, hogy indokolatlannak és ezért tisztességtelennek minősüljenek az általános szerződési feltételek vagy a blanketta szerződések esetében. Szabó Gábor Zoltán..

2013-10-02

Csőke Andrea: A határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárások és a perek kapcsolata
Céghírnök 2013/10., 4-6. o.

Az 1346/2000/EK rendelet alapján lefolytatott határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárások, és a hozzájuk kapcsolódó perek gyakorlatát elsősorban az Európai Unió Bírósága által hozott döntések határozzák meg, de éppen a határokon átnyúló jelleg miatt rendkívül nagy jelentősége van annak is, hogy a tagállamok nemzeti bíróságai milyen gyakorlatot folytatnak egy-egy kérdésben. Sajnos ezekről igen kevés ismerettel rendelkezünk. Részben azért nehéz az ilyen ügyekben való döntés, mert általában egy tagállamon belül kevés ezzel kapcsolatos kérdés merül fel, ezért a gyakorlat kialakításáról országon belül nem igen beszélhetünk. Másrészt pedig a határokon átnyúló ügyekben legalább két ország jogrendszere találkozik, melyek eltérően rendelkezhetnek bizonyos kérdésekben. Ugyanakkor azonban égetően nagy szükség lenne arra, hogy a felmerülő problémákra közös megoldást találjunk az Európán belüli jogbiztonság kialakítása érdekében. Ezért tartom rendkívül fontosnak az INSOL EUROPE (a fizetésképtelenségi szakértők európai szervezete) kezdeményezését, melyben valamennyi tagállam területéről felkért jogi szakértők keresik meg és foglalják össze az ő országukban ismertté vált határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárásokat, az ott felmerült problémákat, illetve azokat a pereket, amelyek ezekhez az eljárásokhoz kapcsolódnak. Az INSOL EUROPE által összegyűjtött kivonatokat a www.insolvencycases.eu honlapon lehet angol nyelven elolvasni. E gyűjtemény alapján tettem kísérletet arra, hogy néhány fizetésképtelenségi eljáráshoz kapcsolódó perben megvizsgáljam, merre megy az európai gyakorlat. Megtámadási perek A római jogi alapokon álló (Actio Pauliana) megtámadási pereket alapvetően valamennyi tagállam joga ismeri és használja. Biztosan különböznek a részletszabályok, de a lényeg ugyanaz: ha az adós ingyen vagy aránytalanul olcsón ruházta át a vagyontárgyát, vagy csalárd elem volt a fizetésképtelenségi eljárás megindítása előtt kötött szerződésben, a fizetésképtelenségi szakértő megtámadhatja ezeket a szerződéseket az adós fizetésképtelensége esetén. A magyar jogban a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 40. §-a tartalmazza az ilyen perek megindításának a feltételeit. Ha az adós ellen megindított fizetésképtelenségi főeljárás és a megtámadási per alperesének a székhelye (lakóhelye) eltérő tagállamban van, akkor azonnal felmerül a kérdés, hogy vajon hol kell megindítani a pert és milyen jog alapján kell azt lefolytatni. Az Európai Unió Bírósága a C-339/07 számú Deko-Marty Belgium (vagy Seagon néven is emlegetik) ügyben kimondta, hogy „a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2000. május 29-i 1346/2000/EK tanácsi rendelet 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azon tagállam bíróságai, amelynek területén a fizetésképtelenségi eljárást megindították, joghatósággal rendelkeznek a valamely másik tagállamban létesítő okirat szerinti székhellyel rendelkező alperes ellen benyújtott, fizetésképtelenségre alapított megtámadási kereset elbírálására.” Ez önmagában nem csak azt jelenti, hogy annak a tagállamnak a bírósága járhat el, amelyben megindították a fizetésképtelenségi főeljárást, hanem azt is, hogy annak a tagállamnak a joga alapján kell elbírálni a jogvitát, azaz a főeljárást megindító tagállam joga szerint fogják megítélni a megtámadási pereket. Ez magyar viszonylatban azt jelenti, hogy ha a nálunk megindított főeljárásban a felszámoló észleli, hogy a felszámolás megindítása előtt csalárd módon történt a vagyon kimentés stb., akkor a magyar bíróság előtt, a magyar jogszabályok (Cstv., Ptk.) alapján indíthatja a pert akkor is, ha az alperesnek másik tagállamban van a fő érdekeltségeinek a központja (ott lakik). Az INSOL EUROPE adatbázisa szerint majdnem mindegyik tagállam követi az Európai Unió Bírósága által kifejtett elvet (43, 148, 233, 244 számú összefoglalók), csak egy ügyben, a 274. számon összefoglalt esetben volt más véleményen a bíróság, és azt mondta, hogy nem a főeljárás tagállama szerinti bíróságnak kell az ilyen pert tárgyalnia, hanem a Brüsszel I. rendelet (44/2001/EK) alapján kell meghatározni, hogy melyik tagállamnak van joghatósága az ügy lefolytatására. A tényállás szerint egy német cég pénzt utalt egy litván társaságnak azt megelőzően, hogy a német társaság fizetésképtelenné vált. A német társaságnak volt egy lett hitelezője és ez a hitelező megtámadta az átutalást Litvániában. A bíróság úgy döntött, hogy az átutalás nem kapcsolódik közvetlenül a fizetésképtelenségi eljáráshoz, ezért úgy határozott, hogy a litván bíróságnak van joghatósága eljárni az ügyben. Az ismertetett Deko-Marty ügyben alkalmazott megoldás szerint a német bíróságnak állt volna fenn a joghatósága. A holland bíróságok ítéleteikben (148, 233) kifejezetten azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy a főeljárást megindító tagállamok joghatósága kizárólagos-e vagy sem a megtámadási perekben, azaz lehet-e más tagállamban is (ha van joghatóságot megalapozó ok) ilyen eljárást kezdeményezni. E határozatokban kimondták, hogy a peres bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia a joghatóságát, és a főeljárást megindító tagállam joghatósága a megtámadási perekre kizárólagos. Folyamatban levő peres eljárások A Rendelet 15. cikke szerint „a fizetésképtelenségi eljárásoknak az adós rendelkezése alól kivont vagyontárggyal vagy joggal kapcsolatos, folyamatban lévő eljárásra gyakorolt hatásaira kizárólag annak a tagállamnak a joga alkalmazandó, ahol az eljárás folyamatban van.” Első olvasatra természetesnek tűnik a rendelkezés, persze hogy annak az államnak a jogát kell alkalmazni, ahol az eljárás folyik. A Rendelet „Indokolásaként” használt Virgós-Schmit Jelentés magyarázatként azt teszi hozzá, hogy annak az államnak az eljárási joga határozza meg, hogy a folyamatban levő eljárást fel kell-e függeszteni, folytatható-e, és kell-e valamilyen eljárásjogi változtatás arra tekintettel, hogy a fizetésképtelenségi szakértő lépett az adós helyére, amely előtt az eljárás folyamatban van. Nagyon érdekes a különböző összefoglalókat olvasni (74, 193, 119), mert ebből kiderül, hogy a tagállamok egy részében a fizetésképtelenségi eljárás megindítása esetén a folyamatban levő pereket fel kell függeszteni. A 193. számú esetben például a bíróság kifejtette, hogy „a folyamatban levő ügyet fel lehet felfüggeszteni annak a tagállamnak a joga szerint, ahol a per folyik még akkor is, ha annak a tagállamnak a joga, ahol a fizetésképtelenségi eljárást megindították, nem biztosít ilyen eljárásjogi lehetőséget”. Magyarországon sem a fizetésképtelenségi jog, sem az eljárásjog nem tartalmaz ilyen felfüggesztésre vonatkozó rendelkezést. A Virgós-Schmit Jelentésnek megfelelően mindig annak az államnak az eljárásjogát kell alkalmazni, ahol a peres eljárás folyamatban van, hiszen a fizetésképtelenségi joga nincs hatással (nem lehet hatással a Rendelet 4. cikke szerint) erre a folyamatban levő eljárásra. Nyilvánvalóan ilyen esetben a felfüggesztett eljárásról a fizetésképtelenségi szakértő, mint az adós képviselője tájékoztatást kap, és az eljárást folytató tagállam joga szerint kérheti az eljárás folytatását, vagy az egyéb jogi eszközökkel élhet, de természetesen csak olyanokkal, amelyek az általa folytatott főeljárással összhangban vannak. Vezető tisztségviselők felelőssége Ez az adatbázis tartalmaz néhány olyan összefog­lalót is, ahol az a kérdés, vajon az a peres eljárás, amelyet az ellen a vezető tisztségviselő ellen folytatnak, akinek a lakóhelye egy másik tagállamban van, közvetlenül a fizetésképtelenségi eljárásokhoz kapcsolódik – és emiatt abban a tagállamban folytatható az eljárás, ahol a főeljárás folyik – vagy pedig nem kapcsolódik, és ilyenkor a Brüsszel I. rendelet szerint határozható meg, melyik tagállam bírósága jár el. Valamennyi erre vonatkozó összefoglaló (120, 184, 239, 241) szerint a Brüsszel I. rendelet nem alkalmazható ezekben az eljárásokban, hiszen a fizetésképtelenségi szakértő indította ezeket az eljárásokat, a hitelezők összességének érdekében. Ezeknek az eljárásoknak az alapjául az Európai Közösségek Bírósága Gourdain/Nadler ügyben hozott határozata (133/78, 1979. február 22.) szolgált, melyben a bíróság kimondta az ilyen perek szoros kapcsolatát a fizetésképtelenségi eljárásokkal. Ez a megoldás akkor működik kiválóan, ha a főeljárást abban a tagállamban indították meg, ahol a társaságot megalapították. Akkor merülhet fel csak probléma, ha a főeljárást másik tagállamban indítják meg, mint ahol a társaság alapítása történt. Vajon, ha a vezető tisztségviselő nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor melyik jog alapján kell a fizetésképtelenségi szakértőnek a keresetet benyújtania? Az Európak Közösségek Bírósága szerint csak a főeljárás joga alapján lehet eljárnia a főeljárást lefolytató ország bíróságának. A Cstv. 33/A. § rendelkezései – álláspontom szerint – nem teljesítik az ebben a határozatban írt feltételeket, ugyanakkor a felszámoló által a Ptk. 339. §-ára alapított, az adós nevében indított kártérítési per esetében a Bíróság által előírt feltételek fennállnak. Csőke Andrea..

2013-08-21

Bodzási Balázs: Főbb változások az új Ptk.-nak a jogi személyekre, valamint a gazdasági társaságokra irányadó közös szabályaiban
Céghírnök 2013/8., 3-7. o.

Az új Ptk. egyik legjelentősebb változtatásaként nagymértékben kibővült a jogi személyekre vonatkozó általános rendelkezések köre. Ez azt jelenti, hogy megnőtt azoknak a közös szabályoknak a száma,...

2013-02-21

Mihóné dr. Leitner Judit: A bűncselekményből eredő vagyon elvonása – Vagyonelkobzás
Magyar Jog 2013/2. 87-92. o.

Kezdetben csak bizonyos deliktumokra korlátozódott a bűncselekményből eredő vagyon elvonása, később a büntetőjog különös részének egészére kiterjesztették alkalmazási körét és a büntetőjog általános részének jogintézményévé nőtte ki magát.

2013-01-03

Vékás Lajos: Bírálat és jobbító észrevételek az új Ptk. törvényjavaslatához (a zárószavazás előtt)
Magyar Jog 2013/1. 1-7. o.

Déjà vu, kiált fel a jámbor olvasó – és joggal. A fentihez hasonló cím alatt jelent már meg egy írás e folyóirat hasábjain jelen sorok szerzőjétől, az új Ptk. viszontagságos történetének egy korábbi válságos pillanatában. Ismétli magát a történelem?

Tételek: 101 - 106 / 106 (6 oldal)
Copyright © 2014 HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó | Minden jog fenntartva.