Tallózó




2014-03-12

Boros Zsuzsa: A Ptk. cselekvőképességi és családjogi rendelkezéseinek alkalmazását segítő átmeneti normákról
Családi Jog 2014/3., 2-8. o.

Már többször olvashattuk, hogy a Polgári Törvénykönyv elfogadásával egy olyan civiljogi kódexe lesz Magyarországnak, amely komplex módon tekinti át a magánjogi szabályozás hatályos jogszabályi rendszerét,...

2014-03-05

Wallacher Lajos: A választottbírósági kikötés tisztességtelensége fogyasztói szerződésekben
Európai Jog 2014/3., 10-16. o.

A Kúria 2013. október 15-én 3/2013. Polgári jogegységi határozatával tisztességtelenné nyilvánította bármely választottbíróság kikötését a fogyasztói szerződésekben, ha a kikötés általános szerződési feltételekben,...

2014-02-27

Katonáné Pehr Erika: Változások a gyámság szabályozásában, különös tekintettel a gyámrendelésre
Családi Jog 2014/2, 1-10. o.

A Gyermek Jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény, – melynek kihirdetéséről a 1991. évi LXIV. törvény rendelkezik – 20. cikkének 1. pontja kimondja, hogy „minden olyan gyermek, aki ideiglenesen vagy véglegesen meg,...

2014-02-12

Tordai Csaba: A választási jogorvoslatok szabályainak változásai a gyakorlat tükrében
Közjogi Szemle 2014/2., 20-24. o.

Az országgyűlési képviselők 2014. évi általános választásán kellett először alkalmazni a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvényt (a továbbiakban: új Ve.). Az alábbiakban az új Ve.-nek a választási jogorvoslati rendszerre vonatkozó változásait, valamint a jogalkalmazás során felmerült legfontosabb eljárási problémákat mutatom be.1. Az új Ve. a jogorvoslati rendszert illetően alapvető, koncepcionális változást nem hozott. A korábban hatályos, a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény (a továbbiakban: régi Ve.) szabályaival egyezően alapvetően négyfajta jogorvoslati típus áll rendelkezésre: mintegy általános jogorvoslatként a kifogás, valamint a névjegyzékkel összefüggő fellebbezés, a szavazólap adattartalmával szembeni bírósági felülvizsgálati kérelem és a választási eredményt megállapító döntéssel szembeni fellebbezés. Az Alkotmánybíróság hatáskörének a bírói döntések felülvizsgálatára való kiterjesztése maga után vonta azt is, hogy a választási ügyekben hozott bírósági végzésekkel szemben – mintegy rendkívüli jogorvoslatként – immár az Alkotmánybírsághoz lehet fordulni, amelyhez az új Ve. speciális, a gyors elbírálást lehetővé tevő eljárási szabályokat kapcsolt.12. A névjegyzékkel összefüggő jogorvoslat eljárási szabályai annyiban változtak meg, hogy a választási iroda döntésével szemben nem kifogást,2 hanem fellebbezést lehet benyújtani, illetve arról – ha az eljáró választási iroda vezetője a fellebbezésnek nem ad helyt – a központi névjegyzék esetében járásbíróság helyett a Fővárosi Törvényszék határoz.3 A jogorvoslat elbírálására nyitva álló határidő a választás kitűzése előtt előterjesztett fellebbezés esetén az általános szabálynál érdemben hosszabb lett: a döntésre mind a választási iroda vezetőjének, mind a bíróságnak 15-15 nap áll rendelkezésére.Ezek a változások ésszerűen magyarázhatóak a központi névjegyzék létrehozásával. Korábban eleve csak a választás kitűzését követően készült el a névjegyzék, ami nagyon rövid jogorvoslati eljárási határidőket tett szükségessé ahhoz, hogy még időben, az ajánlások lezárulta előtt orvosolni lehessen az esetleges tévedéseket. Az új Ve. szerint ugyanakkor a központi névjegyzéket folyamatosan kell vezetni, azzal összefüggő kérelmeket is folyamatosan nyújthatnak be a választópolgárok,4 viszont ha ezt a választás kitűzése előtt teszik, akkor nem feltétlenül szükséges az egy- vagy kétnapos jogorvoslati határidő előírása.A központi névjegyzékkel összefüggő fellebbezések elbírálásának egyetlen bírósághoz telepítése önmagában aligha kifogásolható (különösen, hogy a fellebbezést akár faxon vagy e-mailben is be lehet nyújtani, így a nem budapesti lakcímmel rendelkező választóknak sem okoz nehézséget a jogorvoslati kérelem előterjesztése), azonban nehezen érthető, hogy ha minden más névjegyzékkel összefüggő fellebbezést járásbíróság bírál el, akkor a központi névjegyzékkel kapcsolatos fellebbezések esetén miért magasabb, törvényszéki szintű bíróság jár el.3. A szavazólap adattartalmával szembeni jogorvoslat a régi Ve. szabályai szerint kétfokú volt: a szavazással érintett választási bizottság döntésével szemben először magasabb szintű választási bizottsághoz lehetett egy napon belül fellebbezni, majd ennek döntésével szemben lehetett egy napon belül a bírósági felülvizsgálati kérelmet előterjeszteni.5 A korábbi szabályozás szerint így négy nap is eltelhetett a szavazólap adattartalmának jóváhagyásáról szóló döntés és annak jogerőre emelkedése között. Az új Ve. egyszerűsítette és egyfokúvá tette a jogorvoslatot,6 amelynek keretében a szavazólap adattartalmáról szóló döntéssel szemben egy napon belül közvetlenül bírósági felülvizsgálati kérelmet lehet benyújtani, amelyet a bíróság egy napon belül bírál el. Ez a szabályozási megoldás lehetővé teszi, hogy két napon belül jogerőssé váljon a szavazólap adattartalma.A gyorsítást vélhetően azért látta indokoltnak a jogalkotó, mert a korábbi, többfokú jogorvoslati rendszer mellett a ferencvárosi időközi országgyűlési választásokon 2009-ben előfordult, hogy az első fordulóban a külképviseleti szavazás lebonyolítására már a szavazólap adattartalmát megállapító választási bizottsági döntés jogerőre emelkedése előtt sor került. A speciális jogorvoslati szabályozásra ugyanakkor a jelen választási rendszerben nem lett volna kényszerítő szükség, mivel immár azonos időben zajlik a külképviseleti és a hazai voksolás, vagyis az általános, kétfokú jogorvoslati szabályok mellett sem állhatna elő a ferencvárosihoz hasonló helyzet.4. A választás eredményét megállapító döntéssel szembeni jogorvoslat szabályozása nem változott az új Ve.-ben.7 Az eredménnyel szembeni jogorvoslat változatlanul, lényegében csak a szavazatok érvényességének vitatására, illetve a szavazatok összeadásának támadására ad lehetőséget. A szavazás lebonyolításával összefüggő egyéb jogsértésekkel szemben ez a jogorvoslat azért sem vehető igénybe,8 mert a választás eredményéről szóló döntést eleve csak azt követően lehet meghozni, amikor az akár belföldön, akár külképviseleten, a lakóhelyüktől távol szavazók voksa megérkezik, eddigre viszont a kifogás előterjesztésére nyitva álló, a jogsértéstől számított háromnapos határidő már eltelik.Amennyiben tehát a szavazás lebonyolításával kapcsolatban kezdeményez jogorvoslatot valaki, ezt a szavazatszámláló bizottság jogsértése miatti kifogásként kell előterjesztenie. E kifogás elintézése a kétfokú jogorvoslati rendszerben persze akár oly mértékben el is húzódhat, hogy a választás eredményét megállapító döntés jogerőre emelkedik. A Ve. azonban kifejezetten rögzíti,9 hogy a kifogás eredményeként a szavazás megismételtetésére mind a választási bizottságnak, mind a bíróságnak van lehetősége, ennek bírói gyakorlata10 szerint pedig a megismételtetésre az eredmény jogerőre emelkedésétől függetlenül van mód.5. A bírósági felülvizsgálat fórumrendszerét az új Ve. – részben közvetlenül, részben pedig közvetetten – érdemben változtatta meg.A választási bizottságok másodfokú határozatával szembeni bírósági felülvizsgálati kérelmeket főszabályként korábban a törvényszékek11 bírálták el, az új Ve. azonban ezt a hatáskört az ítélőtáblákhoz12 telepíti. Mivel azonban az új Ve. az országgyűlési képviselők választásával összefüggésben a területi (megyei) választási bizottságok számára nem biztosított hatáskört,13 így az országgyűlési egyéni választókerületi választási bizottságok döntéseivel szembeni fellebbezést a Nemzeti Választási Bizottság bírálja el, ami viszont azt eredményezi, hogy a 2–3. pontban ismertetett kivételekkel az országgyűlési választásokon csak a Kúria jár el a bírósági felülvizsgálat során. Az európai parlamenti választások és az országos népszavazás tekintetében eddig is a legfőbb bírói fórum rendelkezett hatáskörrel a felülvizsgálati kérelmek elbírálására,14 így az ítélőtáblákra lényegében csak a települési és a nemzetiségi választásokkal kapcsolatos jogorvoslati kérelmek elbírálása marad.Az ítélkezés egységessége szempontjából mindenképpen támogatható az új Ve.-nek az a változtatása, hogy szűkítette az eljáró bíróságok számát. Mivel választási ügyekben rendkívüli perorvoslatra nincsen mód, a korábbi, a legfontosabb választásokon alapvetően a törvényszékekre építő jogorvoslati rendszerben az egységes jogszabály-értelmezés nehezen volt biztosítható, ráadásul az egy bíróságra jutó ügyszám sem volt elegendő ahhoz, hogy a törvényszéki bírák megfelelő gyakorlatra tegyenek szert a választási ügyek elbírálásában.Az, hogy az új Ve. közvetetten, a területi választási bizottságok kiesésével az országgyűlési választásokon is a Kúriához telepítette a felülvizsgálati kérelmek elbírálását, ésszerű hatáskörmegosztást hozott létre: országos választásokon a legfőbb bírói szerv, helyi választásokon az ítélőtábla jár el. Ez a szabályozás lehetővé teszi azt is, hogy a legnagyobb jelentőséggel rendelkező voksoláson, a parlamenti képviselők választásán az ország legfelkészültebb bírái alakítsák ki a joggyakorlatot, ami azután nyilvánvalóan irányadó lesz a helyi választások vonatkozásában is.Az első gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a Kúria el tudta látni ezt a feladatot, a háromnapos elbírálási határidőt – szemben a Nemzeti Választási Bizottsággal15 – a legfőbb bírói fórum minden esetben meg tudta tartani. Ugyan jelentős számú, 240 felülvizsgálati kérelemről kellett döntést hoznia a kúriai bíráknak, azonban ezek nagy részét, 164 kérelmet érdemi vizsgálat nélkül vagy az érdemi vizsgálat nélküli elutasítást helybenhagyva utasítottak el, a fennmaradó 76 kérelemből pedig 32 az ajánlóívek határidőben történő vissza nem szolgáltatása miatti, sablonszerűen elutasítható jogorvoslatra irányult. Mindez azt jelenti, hogy ténylegesen és érdemben 34 felülvizsgálati kérelemmel kellett a Kúriának foglalkoznia, ami a két hónapos kampányidőszakra vetítve elviselhetetlen munkaterhet aligha okozott.6. Az Alkotmánybíróságnak az új Alaptörvény hatálybalépése, 2012. január 1-je óta van hatásköre arra, hogy az alaptörvény-ellenes bírói döntéseket felülvizsgálja.16 Főszabályként a testületet nem köti egzakt eljárási határidő, az alkotmányjogi panaszokról ésszerű időn belül kell döntenie.17 Annak érdekében, hogy a választási jogviták ne húzódjanak el, az új Ve. az alkotmánybírósági eljárásra rövid határidőket szab meg: az alkotmányjogi panasz benyújtására három nap áll rendelkezésre, a testületnek három munkanapon belül döntenie kell a panasz befogadásáról, majd újabb három munkanapon belül az ügy érdemében is határoznia kell.18 Az Alkotmánybíróság láthatóan minél kevésbé kívánta involválni magát a választási bíráskodásban, hiszen a hatvanhét benyújtott alkotmányjogi panaszból hatvanhármat visszautasított, mindössze négy panasszal foglalkozott érdemben, de ezeket is kivétel nélkül elutasította.197. Az új Ve. jelentősen szigorította a jogorvoslati kérelmekre vonatkozó formai követelményeket: a benyújtott kérelemnek (mind a kifogásnak, mind a fellebbezésnek, mind pedig bírósági felülvizsgálati kérelemnek) természetes személy kérelmező esetében tartalmaznia kell a személyi azonosítót és a lakcímet, a jogi személy kérelmező esetében pedig a székhelyet és nyilvántartási számot.20 Ha ezeket az adatokat a kérelem nem tartalmazza, akkor azt érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani.Bár e formai követelmény teljesítése különösebb terhet nem ró a kérelmezőre, a jogorvoslatot kereső közönség jelentős része, egyes esetekben még ügyvédi képviselet mellett eljáró nagy párt21 is elvérzett azon, hogy a törvény által megkívánt adatokat a jogorvoslati kérelem nem tartalmazta. A Kúria elé került 240 felülvizsgálati kérelemből 47 esetben, vagyis majdnem az esetek egyötödében azért nem foglalkozott érdemben a bíróság a jogorvoslati kérelemmel, mert a szervezet nyilvántartási száma nélkül vagy székhely helyett a törvényes képviselő lakcímét megjelölve adták be a jogorvoslati kérelmet.22E mulasztásoknak az oka minden bizonnyal az volt, hogy a korábbi szabályozás rutinjával nyújtották be az érintettek a kérelmüket, ami ugyan felróható nekik, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a választási szervek sem tettek sokat azért, hogy akár figyelemfelhívással, akár kérelemminták közzétételével jelezzék a jogszabályváltozást a jogkereső közönség számára.Bár önmagában nem kifogásolható az, hogy a jogalkotó ki akarta szűrni a korábbi szabályozás hatálya alatt lényegében anonim módon23 benyújtható jogorvoslati kérelmeket, azzal, hogy az új Ve. szerint az adathiány önmagában, minden mérlegelés nélkül érdemi vizsgálat nélküli elutasításra vezet, kissé túllőtt a törvényalkotó a szabályozási célon. Ennek eléréséhez ugyanis az is elég lenne, ha akkor utasíthatná el érdemi vizsgálat nélkül a választási bizottság, illetve a bíróság a kérelmet, amennyiben annak adataiból nem állapítható meg egyértelműen, hogy a kérelmező jogosult benyújtani az adott kérelmet.8. Az új Ve. a korábban hatályos szabályozással egyezően jogi képviseletet ír elő a bírósági felülvizsgálati kérelem előterjesztéséhez.24 Ennek ellenére a Kúria elé került 240 felülvizsgálati kérelemből 79 esetben, tehát az ügyek majdnem egyharmadában az érdemi vizsgálat nélküli elutasításra a jogi képviselet hiánya miatt került sor.Egyes esetekben a kérelmezők anyagi helyzetükre tekintettel kifejezetten kérték pártfogó ügyvéd kirendelését,25 amelyet azonban a bíróság – arra hivatkozva, hogy az ügy érdemére irányadó háromnapos elbírálási határidőn belül képtelenség a pártfogó ügyvéd kirendeléséről is dönteni – elutasított. Egyes kérelmezők ezt követően az Alkotmánybírósághoz fordultak, azonban a testület szerint26 az adott ügyekben a választási szervek előtti eljárásban nem alanyi jogot kívántak érvényesíteni a kifogástevők, ezért az alkotmányjogi panasz befogadásának egyik feltétele, az alapvető jelentőségű alkotmányjogi kérdés felvetése nem teljesül.A jelöltek és a jelölő szervezetek esetében joggal várhatja el a jogalkotó azt, hogy ha már indulnak a választásokon, tudjanak gondoskodni arról, hogy bírósági felülvizsgálati kérelmeiket jogi képviselő útján nyújtsák be. Ugyancsak elvárható jogi személyektől, hogy ha választási jogorvoslati kérelmet kívánnak előterjeszteni, akkor maguk gondoskodjanak a jogi képviseletről. Jelöltként nem induló természetes személyek esetében azonban erőteljesen aggályos, hogy anyagi helyzetük a korlátját képezheti a választási eljárással kapcsolatos jogaik érvényesítésének. A Kúria helyesen mutatott rá, hogy a polgári perrendtartásnak a pártfogó ügyvéd kirendelésére vonatkozó szabályai a választási nemperes eljárásokban fizikailag sem alkalmazhatóak. A jogalkotóra várna az a feladat, hogy a választási eljárás speciális szabályaihoz igazodóan teremtse meg a rászorulók számára az ingyenes jogi képviselet lehetőségét.9. Az új Ve. a korábbi szabályozással ellentétben lehetővé teszi27 a bírósági felülvizsgálati kérelmek elektronikus úton, minősített elektronikus aláírással történő benyújtását is.Ezt a módosítást mindenképpen szükségessé tette az, hogy az országgyűlési választásokon a jogorvoslati kérelmek végső elbírálása a Kúria hatáskörébe került, amely kérelmeket a Nemzeti Választási Bizottságnál kell előterjeszteni. Elektronikus benyújthatóság hiányában egy Budapesttől akár több száz kilométerre elkövetett, feltételezett választási jogsértést kifogásoló helybeli választópolgár jogi képviselőjének a háromnapos kérelembenyújtási határidőn belül a fővárosba kellett volna utaznia ahhoz, hogy a felülvizsgálati kérelmet papíron még időben benyújthassa. Mivel a bíróság előtt a jogi képviselet választási ügyekben kötelező, az ügyvédi kar pedig az elektronikus cégeljárás miatt egyébként is nagyrészt rendelkezik minősített elektronikus aláírással, így a kérelmezői oldalon az elektronikus ügyintézés technikai feltételei adottak.A technikai feltételek megteremtésében vagy legalább tisztázásában a fogadói oldal azonban nem jeleskedett: a minősített elektronikus aláírással ellátott felülvizsgálati kérelmek (akárcsak ajánlott) formai követelményeiről a Nemzeti Választási Iroda semmilyen tájékoztatást nem tett közzé, ráadásul a benyújtás módját illetően is eltérő tájékoztatást tartalmaztak a Nemzeti Választási Bizottság határozatai és a Kúria honlapja.28 Nem épült ki olyan informatikai rendszer sem, amely (a cégeljáráshoz hasonlóan) a kérelem benyújtását és főként annak időpontját a kérelmező számára hitelesen visszaigazolná, holott a választási eljárás anyagi jogi jellegű, szigorú határidői megtartásának ellenőrizhetősége miatt alapvető fontosságú lenne. Az eljáró szervek felkészületlenségét mutatja, hogy az első elektronikus úton benyújtott, szabályszerű felülvizsgálati kérelmet a Kúria arra hivatkozva utasította el érdemi vizsgálat nélkül,29 hogy az nem tartalmaz minősített elektronikus aláírást; igaz, hogy a tévedését a bíróság példás gyorsasággal, saját hatáskörben orvosolta.10. A korábbi Ve. szerint bírósági felülvizsgálati kérelmet választópolgár, jelölt, jelölőszervezet és az ügyben érintett jogi személy nyújthatott be.30 Ehhez képest az új Ve. csak az ügyben érintett természetes személyek és jogi személyek számára nyitja meg a bírósághoz fordulás lehetőségét.31 A bírósági gyakorlat a kérelmezőt terhelő bizonyítási kötelezettséggel összekötötte az érintettség fennállásának vizsgálatát:32 a bírósági felülvizsgálati kérelmet előterjesztőnek kifejezetten indokolnia kell a kérelmében, hogy az állított jogsérelem a kérelmező saját jogaira és kötelezettségeire miként hat ki közvetlenül.33 Ez az alátámasztás maradt el mind a tizenkét esetben, amikor az érintettség hiányában érdemi vizsgálat nélkül utasította el a Kúria a felülvizsgálati kérelmet. A jelöltek és a jelölőszervezetek esetében az érintettség alátámasztása elsősorban formai követelmény csak, hiszen nyilván nem véletlenül, passzióból fordulnak a kampány közepén jogorvoslati kérelemmel bírósághoz. A választási szerveket és a bíróságokat mániákusan és öncélúan jogorvoslati kérelmekkel ostromló magánszemélyek esetében pedig nyilvánvalóan elegánsabb jogtechnikai megoldás az érintettség megkövetelése, mint a kérelmük contra legem illetékfizetéshez kötése.3411. A választással összefüggő jogorvoslati eljárások során a kérelemben megjelölt jogsértés bizonyítása központi szerephez jut. A nemperes eljárás sajátosságaiból és a rövid eljárási határidőkre tekintettel bizonyítás felvételére sem a választási bizottságoknak, sem a bíróságoknak nincs hatásköre, így lényegében a kérelmezőt terheli a bizonyítékok teljes körű szolgáltatásának kötelezettsége.35Ez alól a bírói gyakorlat egyedül az ajánlások36 és a szavazatok érvényességével37 kapcsolatos jogorvoslati kérelmek esetében ad felmentést, mivel ezekben az esetekben a jogsértés valószínűsítésével, lényegében a jogsértés kellően konkrét állításával is megelégszik. A Kúria ésszerű értelmezése szerint az ajánlások és a szavazatok érvényességére vagy érvénytelenségére vonatkozó jogorvoslatot lényegében lehetetlenné tenné, ha a kérelmezőtől konkrét bizonyítékot várnának el a választási szervek, mert ilyen bizonyítékkal a kérelmezők – mivel nem kezelik és nem kezelhetik az ajánlóíveket és a szavazólapokat – nyilvánvalóan nem rendelkezhetnek.A bizonyítási kötelezettséggel összefüggésben több esetben kérdésként merült fel, hogy a többfokú választási jogorvoslati rendszerben a fellebbezési, illetve a felülvizsgálati szakaszban milyen feltételek mellett szolgáltatható új bizonyíték. A Ve. idevágó, az új bizonyíték előterjesztését megengedő szabályát38 a joggyakorlat megszorítóan értelmezi. Egyrészt ha egyáltalán nem csatoltak a kifogáshoz és a fellebbezéshez bizonyítékot, az jogszerűen vezet a fellebbezés érdemi vizsgálat nélküli elutasítására, ezért az ilyen ügyben hozott választási bizottsági határozat törvényesnek minősül, azt a bíróságnak helyben kell hagynia, vagyis ilyen esetben a bírósági felülvizsgálat során a bizonyíték nem pótolható.39 Másrészt pedig a kúriai gyakorlat szerint bírósági felülvizsgálati kérelemben csak akkor hozható fel új bizonyíték, ha korábban az eljárás során már valamilyen bizonyítást a kérelmező adott.40 További, de eddig a Kúria által jogorvoslati kérelem hiányában nem felülbírált korlátot állított az új bizonyíték felhozásával szemben a Nemzeti Választási Bizottság, amikor a fellebbezési eljárásban új bizonyítékként csak olyan bizonyítékot fogadott volna el, ami a kifogás benyújtásakor még objektíven nem állt a kifogástevő rendelkezésére.41Az új bizonyíték felhozatalára vonatkozó törvényi lehetőség ilyen megszorító, az anyagi igazság érvényesülését akadályozó értelmezése indokolatlannak tűnik, különösen annak fényében, hogy a bizonyítás terhe teljes egészében a kérelmezőn van, ráadásul a jogorvoslati kérelmét igen rövid határidő alatt kell benyújtania. Ugyan a régi és az új Ve. egyaránt lehetővé teszi42 a bizonyítékkal alá nem támasztott jogorvoslati kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasítását, dogmatikai szempontból helyesebb lenne a kérelem érdemi vizsgálatot követő elutasítása, ha a bizonyítási kötelezettségét a kérelmező nem teljesítette, ez pedig lehetővé tenné azt is, hogy oldódjon a fentebb ismertetett, megszorító jogértelmezés.***Az új választási eljárási törvénynek a jogorvoslatra vonatkozó szabályai összességében jól vizsgáztak: képesek voltak biztosítani azt, hogy a választásokkal összefüggő, feltételezett jogsértésekkel szemben tisztességes eljárás keretében lehessen elégtételt keresni, ezzel pedig erősítették a választások legitimációját is.Tordai Csabaügyvéd, alkotmányjogász 1 Új Ve. 233. §2 A régi Ve. 20/E. §-a szabályozta a névjegyzék összeállításával kapcsolatos jogorvoslatot.3 L. az új Ve. 102. alcímét.4 L. az új Ve. 40. alcímét.5 A régi Ve. 80. § (3) bekezdése és 83. § (3) bekezdése. Mind a magasabb szintű választási bizottságnak, mind a bíróságnak egy-egy napja volt a döntés meghozatalára.6 L. az új Ve. 104. alcímét.7 L. a régi Ve. 85. §-át és az új Ve. 105. alcímét.8 Kúria Kvk. II. 37.501/2014/2. végzése külön is hangsúlyozta, hogy a szavazatszámláló bizottság tevékenységét nem az eredménnyel szembeni fellebbezés, hanem külön kifogás keretében lehet támadni.9 Új Ve. 218. § (2) bekezdés c) pont10 L. pl. a Kecskeméti Törvényszék által hozott 5. Kpk. 21.285/2013/4. számú végzést.11 Régi Ve. 83. § (7) bekezdése12 Új Ve. 229. § (1) bekezdés13 Új Ve. 245. § (1) bekezdés14 Az európai parlamenti választásokon és az országos népszavazás esetében a kifogások nagy részét, illetve a fellebbezéseket is az Országos Választási Bizottság bírálta el, így a régi Ve. 83. § (7) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria hatáskörébe tartozott a felülvizsgálati kérelem elbírálása.15 Az egyéni jelöltek nyilvántartásba vételéről és a vissza nem szolgáltatott ajánlóívek miatti bírság kiszabásáról hozott országgyűlési egyéni választókerületi választási bizottsági határozatokkal szemben olyan mennyiségű fellebbezés érkezett a Nemzeti Választási Bizottsághoz, hogy 2014. március első felében a testület több esetben jelentősen túllépte a háromnapos ügyintézési határidejét.16 Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pont17 Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 30. § (5) bekezdése18 Új Ve. 233. § (2) bekezdés19 3141/2014. (V. 9.) AB határozat, 3122/2014. (IV. 24.) AB határozat, 3096/2014. (IV. 11.) AB határozat, 3065/2014. (III. 26.) AB határozat.20 A formai követelményt tartalmilag az alapozza meg, hogy a korábban bárki által benyújtható kifogás előterjesztésére immár csak a központi névjegyzékben szereplő választópolgár, jelölt, jelölőszervezet, továbbá az ügyben érintett természetes és jogi személy, jogi személyiség nélküli szervezet nyújthat be. [Új Ve. 208. §]21 L. a Kúria Kvk. I. 37.220/2014/2. végzését.22 A kúriai gyakorlat szerint nincs lehetőség a bírósági felülvizsgálati kérelemben foglaltak érdemi elbírálására akkor sem, ha a Ve. által megkövetelt adatok feltüntetésének hiánya miatt a Nemzeti Választási Bizottság érdemi vizsgálat nélkül utasította el a kifogást vagy a fellebbezést. Elsőként a Kúria Kvk. III. 37.228/2014/3. végzése.23 A régi Ve. 77. § (1) bekezdése szerint bárki benyújthatott kifogást, így az eljáró választási szervnek arra sem volt hatásköre, hogy meggyőződjön arról: valóban létező személy adta be a jogorvoslati kérelmet.24 Régi Ve. 84. § (1) bekezdés és Ve. 224. § (5) bekezdés.25 Példaként l. a Kúria Kvk. IV. 37.403/2014/2., Kvk. IV. 37.404/2014/2., Kvk. I. 37.407/2014/2., Kvk. II. 37.502/2014/2. végzéseit.26 Elsőként 3010/2014. (II. 11.) AB végzés.27 Új Ve. 223. § (1) bekezdés28 Az NVB határozatai az NVB e-mail címét adták meg mint ahová benyújtható az elektronikus formátumú felülvizsgálati kérelem, a Kúria viszont a honlapján azt a tájékoztatást adta, hogy ilyen kérelem „kizárólag a valasztasifelulvizsgalat@kuria.birosag.hu e-mail címre terjeszthető elő”.29 L. a Kúria Kvk. III. 37.183/2014/3. végzését.30 Régi Ve. 82. § (1) bekezdés31 Új Ve. 222. § (1) bekezdés32 Elsőként a Kúria Kvk. II. 37.111/2014/2. végzésében.33 Elsőként l. a Kúria Kvk. III. 37.179/2014/3. végzésében.34 A választási határozatokkal szembeni bírósági felülvizsgálati kérelem tárgyi illetékmentességének kizárásáról szóló 2/2010. (III. 23.) Közigazgatási jogegységi határozatot alighanem az inspirálta, hogy szorgalmas magánszemélyek a legkülönbözőbb, sokszor akadékoskodással felérő jogorvoslati kérelmeinek „ingyenes” elbírálásától a bíróság besokallt, illetve az illetékfizetés megkövetelésével talált módot a régi Ve. keretei között arra, hogy a faxon benyújtott kérelmeket érdemi vizsgálat nélkül elutasíthassa. Az új Ve. elfogadásakor a jogalkotó a választási felülvizsgálati kérelmekre tárgyi illetékfeljegyzési jogot biztosított, így immár nem szükséges előre, a kérelem benyújtásakor leróni az eljárási illetéket.35 Régi Ve. 77. § (2) bekezdés b) pont és új Ve. 212. § (2) bekezdés b) pont36 L. a Kúria Kvk. III. 37.327/2014/5. végzését.37 L. a Kúria Kvk. II. 37.500/2014/6. végzését.38 Régi Ve. 80. § (5) bekezdés és 83. § (5) bekezdés, új Ve. 225. §39 L. a Kúria Kvk. I. 37.221/2014/2. végzését.40 L. a Kúria Kvk. I. 37.494/2014/2. végzését.41 L. a Nemzeti Választási Bizottság 193/2014. számú határozatát.42 Régi Ve. 77. § (5) bekezdés és új Ve. 215. § c) pont..

2014-01-22

Paczolay Péter: Az Alkotmánybíróság alkotmányvédő szerepéről*
Alkotmánybírósági Szemle, 2014/1., 105-110. o.

Mire törekszik a törvényhozó? – teszi fel a kérdést Platón utolsó művében, mely a Törvények címet viseli, és – többi munkájától eltérően – nemcsak képzeletbeli dialógus, hanem aprólékos leírása is egy eszményi állam törvénykönyveinek. Platón válasza a kérdésre az, hogy a törvényhozó „először arra törekszik, hogy törvényeit a lehető leggondosabban dolgozza ki; mikor aztán az idő halad és a gyakorlatban lehet kipróbálni az elméletet, vajon van-e olyan szűk látókörű törvényhozó, aki ne látná be, hogy szükségképpen számos dolgot elnézett, s ezeket valakinek, aki a nyomába lép, helyre kell hoznia, hogy ne rosszabb, hanem szüntelenül jobb legyen az alkotmány és az állami rend”[1]. E nagy műtől ihletve előadásom is részben elmélkedés múlt és jövendő dolgokról, majd leíróbb módon mutat be néhány trendet az Alaptörvény elfogadása utáni alkotmánybírósági gyakorlatból. 1. A relativizmuson túl: az alkotmányosság követelményei A politikai és a jogi gondolkodás a kezdetektől, legalább Platóntól kezdve a jó élet feltételeit kereste a maga területén, vagyis azt, hogy milyen legyen az a politikai közösség, amelyben boldog az élet. Milyen legyen a jó jog, másként a helyes jog, mely megfelel azon értékeknek, melyek a jó és boldog életet mozdítják elő. A történelem során kicsiszolódott egyik olyan érték, amely a „jó állam – jó jog” kérdésére született válasz: maga a jogállam, vagyis az államnak a jog uralma alá helyezése.A modern nyugati államok jogállamok, más megközelítésben alkotmányos demokráciák. Ez utóbbi elnevezés utal az alkotmányosság és demokrácia közötti szükségszerű belső feszültségre. A szabadság és egyenlőség pilléreire épülő demokrácia a nép akaratát fejezi ki és testesíti meg, az alkotmányosság a magasabb értékek, a jogok védelmében emelt korlát. Gustav Radbruch német jogfilozófus költői megfogalmazásában: „Biztos, hogy a demokrácia is értékes javunk; de a jogállam olyan, mint a kenyér, az iható víz és a tiszta levegő, és a legfőbb jó a demokráciában éppen az, hogy csak ez biztosíthatja a jogállamot.”[2] Napjainkban a jog értékelemére utalás, az erkölcsi elem a jogban elsősorban az emberi jogok és az alkotmányosság koncepcióiban jelenik meg, az alkotmánybíróságok és a nemzetközi bíróságok (1953-tól Strasbourg, újabban a nemzetközi büntetőbíróság, a luxemburgi bíróságok) értékelő ítélkezésében. Ezeknek a bíróságoknak köszönhető, hogy az egyéni jogok kikényszeríthetők, és nem maradtak csak papíron létező kinyilatkoztatások. Az alkotmányok célja, hogy megakadályozza a hatalommal való visszaélést, a korlátlan hatalom megszerzését. Korlátlan ellenőrizhetetlen hatalom semmilyen nemes vagy nemtelen cél érdekében sem hozható létre. A többségi uralom mint kizárólagos legitimáció is értéksemlegességen nyugszik. (Mindegy, hogy a számszerű többség birtokosa milyen értékek alapján szerezte meg a hatalmat, a puszta többség legitimálja azt.) Az alkotmányba foglalt, megjelenített értékek viszont éppenséggel korlátozzák a többség mindenkori akaratát. Az alapjogvédelem az emberi jogok globális elterjedésének köszönhetően ma nemzetközileg is erőteljesen beágyazott. Az Európai Unióról szóló szerződés preambuluma uniós tagságunkból, és más nemzetközi szervezetekben való részvételünkből következően megerősíti az elkötelezettséget a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvei mellett. A 6. cikk szerint pedig „Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei.” Korunk értékpluralizmusának, morális és filozófiai relativizmusának mintegy ellentételeként az emberi jogok globális elterjedését és univerzalizmusát, egyetemes értékként való elfogadását tapasztaljuk. Ugyanakkor ezek az egyetemes érvényű jogok egyben pozitív jogok, és kikényszeríthetők. De ha az egyéni jogok megsértésének tömegére, az emberi szenvedés változatos formáira gondolunk a hátrányos megkülönböztetéstől kezdve a terrorcselekményeken keresztül a népirtásig, beláthatjuk, hogy a jogok érvényesítése folyamatos küzdelem. Ennek markáns kifejeződése az a szemlélet, mely az emberi jogok érvényesítésének egyik fő céljaként az emberi szenvedés csökkentését jelöli meg. Meggyőződésem szerint ebben a szemléletben kell gyökereznie minden alapjog-értelmező tevékenységnek, amelynek így mindenekelőtt az emberi személy méltóságának kiteljesítését és szenvedésének csökkentését kell szolgálnia. Az univerzalizmus keretein belül a nemzeti identitás indokolttá tesz olyan alkotmányos – akár államszervezeti, akár alapjogi – megoldásokat, amelyek a nemzetközileg megszokott megoldásoktól eltérnek, erősebb hangsúlyt tulajdonítanak a történeti hagyománynak, esetleg a nemzetközi mércéknél magasabb szinten védenek egyes jogokat, de a nemzeti alkotmá¬nyos identitásra hivatkozás nem lehet indok az euró¬pai államok közös alkotmányos hagyományaiból kö¬vetkező jogállami és alapjogi értékek megsértésére. 2. A jogállamiság eszménye – kihívások között A magyar alkotmányos rend 25 éve elkötelezett a jogállamiság mellett. Az Alaptörvény B) cikke – a 2011. december 31-jéig hatályos Alkotmány 2. § (1) bekezdésével egyezően – úgy rendelkezik, hogy „[Magyarország] független, demokratikus jogállam”. Ez a rendelkezés nem pusztán leíró, deklaratív jelleggel bír, hanem előíró, normatív ereje van. Ahogy erre az Alkotmánybíróság már működésének elején, 1992- ben rámutatott: a jogállamiság nem csupán az állam működésének módjára utaló ténymegállapítás, hanem program is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a jogállamiság Alaptörvényben foglalt elve egy politikai eszményt fogalmaz meg. Ez az eszmény követelményeket hordoz, amelyeket be lehet tartani vagy meg lehet sérteni. A jogállamiság egyrészt folyamatos erőfeszítést igényel annak érdekében, hogy követelményeit teljesítsük, másrészt az állami működés, illetve szervezetrendszer egyes megoldásai a jogállamiság kritériumainak hol jobban, hol kevésbé felelhetnek meg.A jogállamiság kiemelkedő értékessége meghatározó élettapasztalata azoknak, akik átélték a XX. századi diktatúrák rémtetteit. Ezeknek a generációknak közvetlen élményük, hogy a joguralom hogyan mozdítja elő az emberi szabadság és méltóság ügyét. Ezzel a tapasztalattal összhangban az Alkotmánybíróság a működése elején, a rendszerváltás után a jogállamiságban ragadta meg az 1989 előtti rendszer és a tartalmilag teljesen megújult Alkotmány alapján kiépülő demokrácia közti különbséget: a rendszerváltást „jogállami forradalomként” definiálta. Az Alkotmánybíróság idevágó határozata a következőképpen fogalmaz: „Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmánymódosítással gyakorlatilag új Alkotmány lépett hatályba, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be azzal a meghatározásával, hogy »a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam«. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a rendszerváltás politikai kategóriájának.” [11/1992. (III. 5.) AB határozat]A rendszerváltás után Magyarországon a jog uralmába vetett hitet kellett megteremteni. Az Alkotmánybíróság történelmi feladata volt, hogy nyilvánvalóvá tegye: az új Alkotmány feltétlen érvényesülést követel. Ahogy Sólyom László utalt erre a munkára:„Az Alkotmánybíróság folyamatosan demonstrálta, hogy a jog határt szab a politikának, s hogy éppen ez az alapvető különbség a korábbi rendszerrel szemben, ahol a jog a politika eszköze volt.”[3] Napjainkban a világot sújtó válság egyik elemeként tapintható a jogállammal kapcsolatos kételyek térhódítása. Ennek fényében a jogállamiság követelményeinek újabb és újabb körülmények között kell érvényesülniük. A modern kor kérdései diktatúrák nélkül is nagyon komoly kihívások elé állítják a jogállamiság eszményét. A feladat azonban nem lehet más, mint a változó világ kérdéseire is a jogállam válaszaival felelni. Csak kettőt emelek ki a jogállamisággal szemben tornyosuló aktuális kihívások közül. Célom annak érzékeltetése, hogy a jogállami követelmények bizonyos fokú meghaladottságát hirdető megoldások gyakorlati következményeikben is önbecsapásnak tekinthetők – azon túl természetesen, hogy megkérdőjelezik a jogállam eszményének olyan közösen vallott értékeit, mint emberi méltóság, autonómia, szabadság. Egyre sürgetőbb igényként fogalmazódik meg az állam minél hatékonyabb működése. A hatékonyság nevében beszélők a jogállami követelményeket előszeretettel állítják be a folyamatokat indokolatlanul lassító, a közérdek érvényesülését hátráltató feltételeknek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vitában különösen egyértelmű ütközési pont az alkotmánybíráskodás. A hatékonyság szószólóinak szemében az Alkotmánybíróság magasztos elvekre hivatkozva a kormányzás konkrét, szükséges intézkedéseit és megoldásait akadályozza. Hasonló vád, hogy a többség érdeke, a közérdek helyett az Alkotmánybíróság egyéni vagy kisebbségi érdekeknek ad elsőbbséget. Ezekhez az érvekhez gyakran társul a demokrácia többségi felfogásának értetlenkedése, hogy milliónyi választó akarata alapján fellépő kormányzatnak miért kellene meghátrálnia néhány jogtudós álláspontja miatt. Az is belátható ugyanakkor, hogy a jogállamiságba ágyazott hatékonyság jelenti a valódi, hosszú távú hatékonyságot és kiszámíthatóságot, szemben az aktuálpolitikai érdekek vezérelte hatékonysággal. Mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás felgyorsítása adott ponton túl öncéllá válik, ami éppen a problémák hosszabb távon is hatékony megoldását lehetetleníti el. A jogalkotás olyan gyorsítása, amely már a szükséges társadalmi, sőt parlamenti vita érdemi jellegét veszi el, plurális demokráciában nem hozhat időtálló eredményt. Azok az aktuális kormányzati szándékok, amelyeket anélkül „erőltettek át”, hogy a döntést – a vitában való érdemi részvételre tekintettel – minimális szinten az egyet nem értők is elfogadják, később nem számíthat hatékony érvényesülésre. Hasonlóképpen: a jogalkalmazás olyan gyorsítása, amely az eljárásban résztvevők jogait veszélyezteti vagy sérti, eleve lemond a tisztességes eljárás esélyéről, ami pedig – azon túl, hogy ez megkérdőjelezhetetlen emberi jog – a jogalkalmazói döntések elfogadásának és követésének sine qua non-ja. Az állampolgárok említett elvárásaival szemben a mindenkori politikai szándékok akadálytalan megvalósításának igénye valóban összeegyeztethetetlen a jogállamiság eszményével. Az alkotmánybíráskodás elmúlt évtizedei azonban azt mutatják, hogy az Alkotmánybíróság döntései a legritkább esetben zárják el a kormányzatot szándékai megvalósításától. Sokkal inkább arról van szó, hogy a döntések az alkotmányosság keretein belüli megoldásra késztették (kényszerítették) a jogalkotót, nem pedig céljai feladására. A jogállamiságot érő kihívások közül a másik külön kiemelendő a gazdasági válság kezelésének problémája. A hatékonyság általános érvein túl ebben az esetben további erős érveket hoznak fel amellett, hogy a kormányzat – ha kell – totális felhatalmazással rendelkezzen a szükséges intézkedések azonnali megtételére. A kiszolgáltatottságot érző, félelmekkel teli állampolgári tömegek ráadásul érthető módon vonzónak látják azt az érvelést, hogy ilyen rendkívüli körülmények között nincs hely és idő a jogállamiság szokásos követelményeinek tiszteletben tartására. De ismét jogosnak tűnik a visszakérdezés: valóban a jogállamiság valamilyen fokú felfüggesztése vezet az időtálló megoldáshoz? Ez esetben is amellett érvelnék, hogy a jogállamiság követelményeinek tiszteletben tartását nem csupán a mögöttes értékek indokolják, hanem gyakorlati megfontolások is. A válságra való hajlam kialakulásában a gyenge intézményrendszer fontos szerepet játszik. A jogállamiság követelményei erősítik az intézményrendszert, mert mindenekelőtt kiszámíthatóvá teszik működését. Ahogy az intézményrendszer meggyengülése sem vezethető vissza a jogállamiságra, úgy a válságból sem a jogállami kritériumok mellőzésén keresztül vezet ki az út. A válságból való kilábalás alapvetően azon múlik, sikerül-e megszilárdítani a társadalom, a gazdaság és ezekhez kapcsolódóan az állam hosszú távú működését. Márpedig ez csakis a működésbe vetett bizalom, a jogbiztonság helyreállítása révén lehetséges, a közösen belátott és elfogadott játékszabályok betartásán keresztül. A jogállam éppen ez utóbbit várja el működtetőitől. 3. Az alkotmányértelmezés tétje Alkotmányjogász szakmai körökben sűrűn emlegetik az Alaptörvény legalább három deficitjét: a megalkotáskor a kétharmadnál szélesebb társadalmi és tudományos konszenzus hiányát, azután a szakmai hibákat, belső ellentmondásokat és következetlenségeket (melyeket az eddigi öt módosítás csak fokozott), végül a mérvadó és politikailag elfogulatlan nemzetközi fórumok kritikáját. Bevallom, én magam az Alaptörvény hiányosságait önmagukban sosem tartottam aggasztónak, mert úgy gondoltam, hogy úgyis az Alkotmánybíróság értelmezése mondja meg, hogy mi az alkotmány. „Az, hogy az alaptörvény miként fog a mindennapokban élni, elsősorban a bíróságok és az Alkotmánybíróság értelmezésén fog múlni, és végül úgyis az alkotmánybírák mondják meg, hogy mi a jog.” – hangoztattam már korábban is. Sokkal inkább aggasztott az, hogy a jogalkotó, amely esetünkben alkotmánymódosító erővel rendelkezett és rendelkezik, az új alkotmány, benne az alapjogok értelmezésének jogát az elmúlt időszakban többször is elvitatni kívánta az Alkotmánybíróságtól, és saját magának tartotta fenn, akár éppen az alkotmánybírósági értelmezéssel szemben. Ennek jegyében születtek új alkotmányi rendelkezések például az emberi méltóság (hajléktalanok), a vallásszabadság (egyházak szabályozása) vagy a szólásszabadság terén, illetve a család intézményével kapcsolatban. Pedig az Alaptörvény deficit-problémáinak orvoslását – miként minden alkotmánynál – csakis a jó alkotmánybíráskodástól várhatjuk. De milyen a jó alkotmánybíráskodás? „We must never forget that it is a Constitution we are expounding” – figyelmeztetett az amerikai Legfelső Bíróság legendás elnöke, John Marshall, utalva az alkotmány különös természetére és méltóságára, alkalmazásának és értelmezésének felelősségére. A jogállami forradalom 1990-ben megindult alkotmánybíráskodása ilyen volt, ezért e tekintetben példa előttünk: egy hibákkal terhelt szövegből kibontotta a demokratikus jogállamiság és az alapjogi kultúra követelményrendszerét. Nincs tökéletes alkotmány. A ’89-es magyar alkotmány megfogalmazásai sokszor rettentő rövidek voltak, és bőven akadtak kérdések, amire nem adtak egyértelmű választ. Az értelmezés feladatát ellátó Alkotmánybíróság mégis húsz éven keresztül következetesen abból indult ki, hogy az alkotmány egységes egészet alkot, és értelmezéséből minden kérdésre levezethető a válasz, az alkotmányban nincs joghézag. Úgy gondolom, hogy az új alaptörvény esetében is az alkotmányt egyben látó és értelmező, az alkotmány mélyebb természetére és méltóságára fókuszáló szemlélet az alkotmánybíráskodás kulcsa. Az Alaptörvénnyel összefüggésben is az alkotmánybíráskodás feladata, hogy az „alkotmányi deficiteket” az alkotmányos stabilitás érdekében enyhítse. Továbbra is az Alkotmánybíróság feladatának kell lennie a társadalom és az állam berendezkedésének alapjait jelentő elvek viszonylagos szilárdságának biztosítása, vagyis az, hogy ezek az elvek ne esetenként kerüljenek parlamenti eldöntésre. Az Alaptörvény nemzetközi fogadtatása körüli viták beilleszkednek abba a szélesebb európai diskurzusba, ami a nemzeti alkotmányok identitása és az európai értékek viszonyáról folyik, és amelyben számos alkotmánybíróság is megszólalt. Ennek kapcsán csak azt tudom ismételni, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, ezért az uniós alapszerződésekben is rögzített európai alkotmányos örökséghez kell illeszkednie. A demokratikus jogállam működését megteremtő 1989/90-es alkotmányunk vitathatatlanul hordozta ezt az örökséget, így természetes, hogy rendelkezései javarészt az új alaptörvényben is megtalálhatók, több esetben – például a hatalommegosztás rögzítésekor – az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésével kiegészítve. Az európai alkotmányos örökségbe illeszkedő értelmezésekre, alapjogi tesztekre van szükség továbbra is, ezért a hazai alkotmányosság fejlődésében a folytonosságnak kell meghatározónak lennie. Megjegyzem, a nemzetközi vitákat megelőzendő az alkotmánybíráskodás jelentősége az, hogy a magyar jogrendszer keretein belül keressük a megoldásokat, és ne kerüljenek azok európai bírósági fórumok elé. A fentiekben jelzésszerűen említett feladatok elvégzése az Alkotmánybíróság küldetése és felelőssége: ha nem eszerint jár el, akkor a deficitek megmaradnak, és az alkotmány stabilitása alapvetően megkérdőjeleződhet.4. Alapjogok védelmeMilyen mérleget vonhatunk az Alaptörvény utáni alkotmánybíráskodásról? Az Alaptörvény, majd az annak alapján megszületett új alkotmánybírósági törvény jelentősen átalakította az Alkotmánybíróság hatáskörét. Egyfelől megszüntette a bárki által érintettség nélkül kezdeményezhető absztrakt utólagos normakontrollt (az ún. actio popularist), másfelől viszont az alkotmányjogi panasz új fajtájának (az ún. valódi panasznak) a bevezetésével megnyitotta a lehetőséget a bírói döntések alkotmányossági felülvizsgálata előtt. Én magam ezt az átalakítást mindig is abból a nézőpontból értékeltem, hogy olyan új egyensúly kialakításának esélyét teremtette meg, amelyben a korábban nagyobb hangsúlyt kaphat az egyéni jogvédelem, az alapjogok hatékony érvényesítése.Ahogy korábban, úgy most is aláhúzom, hogy a pénzügyi tárgyú törvények esetében a hatáskör korlátozása nem része ennek az egyensúlynak, hanem továbbra is „tátongó lyuk” az alkotmányvédelemben. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kétharmados parlamenti többség az Alaptörvény módosításával írhatja felül az Alkotmánybíróság döntését, és többször élt is ezzel a lehetőséggel.A testület működését szakmai körökben is sok bírálat éri, felróva az alkotmányjogi panaszok befogadásának szigorúságát, a panaszok alacsony eredményességi fokát. Egyes – hangsúlyozom szakmai – kritikák úgy ítélik meg egyes határozatok elemzésével, hogy ez az alkotmánybíráskodás már nem képes az alkotmányos értékek védelmére. Én is tudnék olyan határozatokat sorolni, melyek nem szolgálják azt az alkotmányvédelmet, amelyek mellett alkotmánybíróként elköteleztem magam. De ez természetes: az alkotmánybírók – bárhol a világon – eltérő meggyőződést vallanak egyebek között a jogról, a politikáról, a jogi értékekről, az alkotmánybírói és a törvényhozói hatalom korlátairól. Az amerikai Legfelső Bíróságról elterjedt egyik ismert aforizma szerint a Bíróság „kilenc skorpió egy palackban”. Az alkotmánybírósági ítéletek első kritikája épp az alkotmánybíróktól származik, és a különvéleményekben jelenik meg. A demokratikus társadalomban egyetlen intézmény sem állhat a kritika felett. Az alkotmánybírósági ítéletek nem tetszenek mindenkinek. Az alkotmánybíróságok nem szállnak sajtóvitába a bírálatokkal, többnyire nem is válaszolnak azokra. De az egyes alkotmánybírók szakmai és tudományos előadásokban elvont szinten válaszolhatnak azokra. Ennek szellemében a továbbiakban néhány olyan tendenciát szeretnék bemutatni a közelmúlt alkotmánybírósági gyakorlatából, melyek védik a polgárok alapjogait, a szabadság irányába alakítják a jogrendszert. 4.1. Szólás- és sajtószabadságHadd kezdjem azzal a szabadságjoggal, amellyel kapcsolatban már az előző Alkotmány idején is egyre fokozódó nyomás volt az Alkotmánybíróságon, hogy megengedőbb legyen a korlátozásával szemben, az Alaptörvény elfogadása óta pedig ez a nyomás csak tovább erősödött: ez a szabadságjog pedig a szólás- és sajtószabadság. Nem gondolom, hogy valamennyi döntésünkkel maradéktalanul elégedettek lehetnek a véleményszabadság barátai, de az teljesen egyértelmű, hogy a legfontosabb ügyekben, illetve a tendenciáját tekintve az Alkotmánybíróság nem engedett a szólás- és sajtószabadság kitüntetett szerepéből fakadó elvi tételekből és tesztekből. Az Alkotmánybíróság a 4/2013. (II. 21.) AB határozatban – reagálva a Strasbourgi Bíróság joggyakorlatára is – pro futuro hatállyal megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatát tiltó büntetőjogi rendelkezést, előírva, hogy e magatartás tiltására csakis szűkebb körben, szigorúbb és pontosabb feltételek között van lehetőség. A korábbi elvi tételek alkalmazása szempontjából az Alaptörvény hatálybalépését követően a 7/2014. (III. 7.) AB határozat tekinthető „alaphatározatnak” a szólás- és sajtószabadság terén. Ebben a döntésben a véleményszabadság egy klasszikus kérdése, a közszereplők bírálhatósága kapcsán átfogóan elemeztük és értelmeztük az Alaptörvény vonatkozó szabályait, és kimondtuk, hogy a szólásszabadság továbbra is kitüntetett helyet foglal el az alapjogok rendjében, ezért a korlátozásakor speciális szempontokra kell figyelemmel lenni. A konkrét ügyben ez az alapállásunk arra vezetett, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette az új Ptk.-ban foglalt azt a feltételt, mely szerint a közéleti szereplők személyiségvédelmét véleménynyilvánítás csak méltányolható közérdek igazolása esetén korlátozhatja. Emellett az Alkotmánybíróság a korábbi tételeit továbbfejlesztve új szempontokat, a gyakorlatban alkalmazandó mércéket is meghatározott a szólásszabadság védelmében. Ez a döntésünk tehát a polgári jogon túlmutató módon, átfogóan fejtette ki a szólásszabadság alkotmányos tartalmát, amit jól mutat az erre épülő következő fontos döntés, a 13/2014. (IV. 18.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság itt egy büntetőjogi felelősséget megállapító bírói ítélet megsemmisítése mellett fejtette ki, hogy a rágalmazás törvényi tényállásának megvalósulásának vizsgálatakor milyen szigorú szempontok szerint kell megkülönböztetni az értékítéleteket a tényállításoktól ahhoz, hogy a szabad szólás és közéleti kritika joga ne csorbuljon. A 28/2014. (IX. 29.) AB határozatban a testület ismét a sajtószabadság minél szélesebb körű érvényesülése mellett foglalt állást azzal, hogy egy konkrét ügyben kimondta: nincs alkotmányos indoka annak, hogy a sajtót egy gyülekezéssel összefüggő intézkedés közben lefotózott rendőr képmásának kitakarására kötelezzék. Az Alkotmánybíróság ezzel a sajtó tájékoztató tevékenységének kiemelkedő fontosságát hangsúlyozta, és az újságírók által régóta kifogásolt joggyakorlat megváltoztatásának alapjait rakta le. 4.2. InformációszabadságA véleménynyilvánítás jogához szorosan kapcsolódik az információszabadság joga, amelyet érintően az Alkotmánybíróság szintén következetes gyakorlatot mutató döntésekben szűkítette a közérdekű adatok kiadása megtagadásának lehetőségét. Egy olyan korszakban, amelyben az állam egyre inkább rejtőzködni szeretne (miközben egyre szélesebb körben akar belelátni a polgárok magánszférájába), különösen fontosnak tartom ezeket a döntéseket. A 21/2013. (VII. 19.) AB határozat hangsúlyozta, hogy az információszabadság indokolatlan korlátozásának minősül, ha a közérdekű adatokhoz való hozzáférést arra való formális hivatkozással tagadják meg, hogy az igényelt adatok döntés megalapozását szolgálják. Előírtuk, hogy a közérdekű adat kiadása iránt indított perben a bíróságnak az adatszolgáltatás meg¬tagadásának jogcímét és tartalmi indokoltságát is vizsgálnia kell. Ezzel összhangban született meg a 2/2014. (I. 21.) AB határozat alkotmányos követelménye, mely szerint a nemzetbiztonsági szolgálat főigazgatója nem szabad belátása alapján, hanem csak akkor tagadhatja meg az igényelt tájékoztatást, ha annak teljesítése nemzetbiztonsági érdeket sértene vagy mások jogát sértené; a bíróságnak pedig felül kell vizsgálnia a főigazgató erre való hivatkozásának megalapozottságát. 4.3. Magánszféra védelmeAz államot tehát átláthatóvá próbáltuk tenni, miközben arra is szükség volt, hogy a polgárok magánszféráját védjük. A 9/2014. (III. 21.) AB határozat – az érintett rendelkezéseket megsemmisítve – megállapította, hogy alaptörvényellenes a nemzetbiztonsági törvénynek az a módosítása, amely szerint a nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső személy a nemzetbiztonsági ellenőrzés alapjául szolgáló jogviszonya fennállása alatt folyamatosan nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt áll, és ennek során vele szemben naptári évenként kétszer 30 napig titkos információgyűjtést is lehet folytatni. 4.4. „Családi kapcsolatok védelme” A magánszféra védelmét követően kell szólni azokról a határozatainkról, amelyek egyes családi kapcsolatok elismerését várták el a jogalkotótól. A családvédelmi törvény rendelkezéseit vizsgáló 43/2012. (XII. 20.) AB határozat szerint ha a törvényhozó azt a megoldást is választja, hogy a család fogalmának absztrakt jogszabályi meghatározásával egy általa választott életközösségi formát ki kíván emelni és mintául állítani, az intézményvédelmi kötelezettségéből fakadóan akkor is köteles a törvény által elismert egyéb társas együttélési formáknak is megegyező szintű védelmet garantálni. Lehet úgy mondani, hogy ennek a határozatnak a következményeit vonta le a 14/2014. (V. 13.) AB határozat, amely mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet állapított meg amiatt, hogy a jogalkotó a családi pótlékról szóló szabályokban nem alakította ki annak lehetőségét, hogy a közös háztartásban, együtt nevelt gyermekek után azonos mértékű családi pótlék járjon akkor is, ha az őket nevelő szülők házasságban, és akkor is, ha élettársi kapcsolatban élnek egymással. 4.5. VallásszabadságTöbb döntésben állt ki az Alkotmánybíróság a vallásszabadság védelmében az egyházakat érintő új szabályozás vizsgálatakor. A törvény közjogi érvénytelenség címén történő megsemmisítését [164/2011. (XII. 20.) AB határozat] követően érdemben is állást foglaltunk a lényegi kérdésekben. A 6/2013. (III. 1.) AB határozat az új egyházügyi törvény több rendelkezését megsemmisítette, és hangsúlyozta, hogy egy vallási közösség számára az egyházi jogállás olyan lényegi jogosultság, amely szorosan összefügg a vallásszabadsághoz való joggal, ezért az egyházi jogállás megszerzésére, az egyházi elismerésre vonatkozó állami döntés nem lehet önkényes, azt megfelelően indokolni kell, és azzal szemben jogorvoslatot kell biztosítani. Az Alkotmánybíróság később bírói kezdeményezések nyomán konkrét ügyekben is érvényesítette az alkotmányossági követelményeket a 27/2014. (VII. 23.) AB határozatban. 4.6. Alkotmányos büntetőjog és büntetőeljárás-jogA polgárok szabadságának védelmét illetően mindig és mindenhol különösen fontos területe az alkotmánybíráskodásnak a büntetőjog és ahhoz kapcsolódóan a büntetőeljárás-jog. A már említett „vörös csillagos” ügy mellett több határozat is született ebben a tárgykörben. Meggyőződésem, hogy ezek a döntések nagy jelentőséggel bírnak a joggyakorlat számára. A 8/2013. (III. 1.) AB határozat a védelemhez való jogból fakadó alkotmányos követelményként írta elő, hogy a terhelt érdekében kirendelt védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben értesítsék, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető. A 33/2013. (XI. 22.) AB határozat egy másik alkotmányos követelményben azt írta elő, hogy az eljárást törvényes vád hiánya okán megszüntető bírósági végzés indokolásában – a pártatlanság és a funkciómegosztás követelményére tekintettel – a bíróság nem nyújthat iránymutatást a vádló részére, és nem jelölheti meg azokat a szempontokat, amelyek az adott büntetőügyben a törvényes vád elkészítéséhez szükségesek. Szintén a terhelt eljárási jogait védte a 34/2013. (XI. 22.) AB határozat, amely azt mondta ki, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó alkotmányos követelmény, hogy az a nyomozási bíró jogkörében eljáró, de nem kijelölt nyomozási bíró, aki a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról dönt, a bíróság további eljárásából ki van zárva. Itt említeném meg az ún. ügyáthelyezések alkotmányosságát vizsgáló 36/2013. (XII. 15.) AB határozatot is, amely megállapította, hogy a törvényes bíróhoz való jog alapján az ügyben az eljárási törvényekben megállapított általános hatásköri és illetékességi szabályok szerint irányadó bírói fórumnak kell eljárnia, és ha sarkalatos törvény nem állapítja meg az ügyek áthelyezésének objektív feltételeit, szempontjait, és az az OBH elnökének szabad belátásán múlik, akkor az nem felel meg a pártatlan bíráskodás ún. objektív tesztjének. A büntetéskiszabás alkotmányosságát érintette a 23/2014. (VII. 15.) AB határozat, amely – visszaható hatályú megsemmisítés alkalmazásával – kimondta, hogy a legalább három, személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazandó szigorúbb halmazati büntetéskiszabási rendelkezés alaptörvény-ellenes. 4.7. Gyülekezési jogA joggyakorlat fontos alkotmányjogi kérdésében kellett döntenünk a gyülekezések bejelentése és tudomásulvétele körében is. A 3/2013. (II. 14.) AB határozat – amely egyébként első ízben semmisített meg bírói döntést, és ettől függetlenül sem örvend túl nagy népszerűségnek a bírói karban – alkotmányos követelményként írta elő, hogy bírói felülvizsgálatnak van helye a rendőrségnek a rendezvény bejelentéséről hozott, hatáskör hiányát megállapító határozatával szemben, és a bíróságnak a rendőrhatósági határozat jogszerűségét és megalapozottságát érdemben kell vizsgálnia. Összességében az elmúlt időszak határozatait áttekintve azt állapíthatjuk meg, hogy az Alkotmánybíróság a legtöbb alapjog tekintetében lényegében megerősítette a korábbi, Alkotmányon alapuló gyakorlatában lefektetett elvi tételeket. Álláspontom szerint ez döntően arra a két körülményre vezethető vissza, amely a hivatkozhatóságról szóló határozat indoklásában meg is jelenik. Egyrészt „a hazai és európai alkotmányjogi fejlődés eddig megtett útja, az alkotmányjog szabályszerűségei szükségképpeni hatással vannak az Alaptörvény értelmezésére is.” Másrészt „az indokolásnak és alkotmányjogi forrásainak a demokratikus jogállamban mindenki számára megismerhetőnek, ellenőrizhetőnek kell lennie, a jogbiztonság igénye az, hogy a döntési megfontolások átláthatóak, követhetőek legyenek. A nyilvános érvelés a döntés indoklásának létalapja.” [13/2013. (VI. 17.) AB határozat]. Mindkét érv ugyanabba az irányba mutat: a jogállami alkotmányvédelemben nem lehet új lapot kezdeni. Paczolay Péteraz Alkotmánybíróság elnöke Jegyzetek* A XII. Magyar Jogászgyűlésen 2014. szeptember 18-án el¬hangzott előadás szerkesztett változata.[1] Platón: Törvények, 769d.[2] Gustav Radbruch: Törvényes jogtalanság és törvény feletti jog. In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia (Budapest, Szent István Társulat, 2001) 231–238.[3] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Budapest, Osiris, 2001) 693...

2014-01-09

Sólyom László: Normahierarchia az alkotmányban*
Közjogi Szemle 2014/1., 1-7. o.

Tankönyvi tétel, hogy az alkotmány rendelkezései között nincsen hierarchia, vagyis az alkotmány valamennyi rendelkezése jogi értelemben egyenrangú. Ezzel az előadást be is fejezhetném; tárgyát kimerítettem.

2013-12-01

Gál Judit: A közkereseti társaság és a betéti társaság szabályai az új Ptk.-ban I.
Céghírnök 2013/12., 3-5. o.

A kkt. és a bt. szabályozására is jellemző, hogy azok az előírások, amelyek a Gt.-ből az új Ptk.-ba kerültek át, alig mutatnak lényeges változásokat a ma hatályos normarendszerhez képest. Igaz ugyanakkor, hogy e két gazdasági társaságnál (épp úgy, mint a többi társasági formánál) a vonatkozó előírásokat az új Ptk. három helyéről kell meríteni. A jogi személyekkel foglalkozó Harmadik Könyv első részének a jogi személyekre vonatkozó általános szabályai mellett (3:1. §–3:48. §), alkalmazni kell a harmadik rész X. Címében foglalt, a gazdasági társaságok közös szabályait tartalmazó szabályrendszert (3:88. §–3:137. §) is, és emellett, természetesen, a vizsgált társasági formától (kkt. vagy bt.) függően a XI. Cím vagy a XII. Cím speciális szabályait is. Az új Ptk.-nak a kkt.-re és a bt.-re irányadó előírásainak alkalmazását is megnehezíti, hogy az eddig megszokott kógens szabályozás diszpozitívvá vált. Míg a Gt.-ben írt normáktól csak akkor lehet érvényesen eltérni, ha erre a törvény kifejezett felhatalmazást ad, addig az új Ptk. vonatkozó része diszpozitív, az eltérés fő szabály szerint megengedett, és a 3:4. § (3) bekezdésének a) pontja szerint csak akkor tilos az eltérés, ha ezt a Ptk. kifejezetten kimondja (többnyire a semmisség jogkövetkezményét említve), illetve akkor, ha az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, vagy a jogi személyek törvényes működése feletti felügyeletet akadályozza. Túl azon, hogy mindennek a megítélése a gyakorlatban bizonyosan nehézségeket fog okozni, és eltérő értelmezéseket fogunk tapasztalni, további gondot jelent majd a kezdeti időkben az a körülmény, hogy a Gt.-ben megszokott jogszabályi parancsok átírására került sor, szinte mindenütt. Ez a jogalkalmazótól mindenképpen megköveteli annak lépten-nyomon történő eldöntését, hogy az adott norma miért változott a Gt. szövegéhez képest, átfogalmazása új jogszabályi tartalmat hordoz, vagy csak stiláris okokból történő változtatásának vagyunk-e tanúi. A kkt. és a bt. társasági formájának előírásai az új Ptk.-ban is követték a Gt.-nek azt a megoldását, hogy a jogalkotó előbb a kkt. részletes szabályait határozza meg, majd a következő címben a lényegét tekintve önálló, de a kkt.-vel mégis igen sok rokonságot mutató betéti társaság szabályainál csak a kkt.-előírások megfelelő alkalmazását kimondó utaló szabályt, és néhány, a kkt.-tól eltérő rendelkezést találunk. A jogalkotó ugyanis továbbra is szükségtelennek ítélte meg, hogy a kkt.-nál lefektetett jogi szabályozást igen csekély módosításokkal a betéti társaságnál is megismételje. I. A kkt. szabályozásának újdonságai A legalapvetőbb eltérés a Gt. normáihoz viszonyítva, hogy a kkt. (és a betéti társaság is) jogi személlyé vált. Mindezt nem a XI–XII. Címben írtakból állapíthatjuk meg, hanem a gazdasági társaságok közös szabályai között található 3:88. § (1) bekezdésének definíciójából, amely a gazdasági társaságokat – kivétel nélkül – üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására, a tagok vagyoni hozzájárulásával, a nyereségből való közös részesedésük és közös veszteségviselésük mellett létrehozott, jogi személyiséggel rendelkező vállalkozásként határozza meg. A jogi személlyé vált kkt.-k és bt.-k tekintetében azonban mindez kevés változást hozott, lényegüket tekintve továbbra is személyegyesítő mikro-vállalkozásnak felel meg a szabályozásuk. A 3:138–3:141. § kevés különbséggel megfelel a ma hatályos Gt.-beli szabályozásnak. A közkereseti társaság fogalma lényegében az új Ptk.-ban is ugyanaz, dogmatikailag tisztább azonban, hogy nem a tag mögöttes felelősségéről, hanem helytállási kötelezettségéről szól a 3:138. §. A kkt. tagjának mögöttes felelőssége a társaság tartozásáért ugyanis a felróhatóságtól független, minden olyan esetben felszínre kerül ez a kötelezettség, ha a társaság tartozásait nem tudja megtéríteni. A szabályozás, ha új megfogalmazással is, lényegét tekintve változatlan, beleértve (pergazdaságossági okból) a tagi helytállási kötelezettség mögöttességének érintése nélkül végezhető, a társasággal együttes perelhetőséget is. Az így született jogerős ítélet végrehajtásában sincs érdemi különbség. Lényeges változást tapasztalhatunk a belépő tag helytállási kötelezettségének terjedelmében. Míg a Gt. 97. § (3) bekezdése megengedi, hogy a már működő társaságba belépő tag a belépése előtt keletkezett társasági tartozásért felelősségét lekorlátozza a társasági szerződés ilyen tárgyú felhatalmazása esetén, addig az új Ptk. 3:139. § (4) bekezdése értelmében a belépő tag a többi taggal azonos módon köteles helytállni a belépése előtt keletkezett társasági tartozásokért, és a tagok ettől eltérő megállapodása csak belső, egymásközti viszonyaikat határozhatja meg, kifelé, harmadik személlyel szemben hatálytalan. A tag hitelezőjének felmondási jogára nézve maradt a jelenlegi szabályozás, rendelkezik továbbá a 3:141. § a házastársi vagyonközösség alapján megszerezhető tagi részesedésről is, és azt deklarálja, hogy a házastárs csak akkor válhat e jogcímen a kkt. tagjává, ha az ehhez szükséges társasági szerződés módosításra a többi tag hajlandó. (E szabály kissé eltérő szöveggel, de érdemben azonosan a Gt. 101. § (2) bekezdésében is megtalálható!) A társaság legfőbb szervét változatlanul tagok gyűlésének nevezi a jogalkotó, és a tagok gyűlésével kapcsolatos szabályok is azonosak a jelenlegivel. Eltérést nem engedő előírásként fogalmazza meg az új Ptk. 3:143. § (2) bekezdése, hogy a tagok gyűlése a leadható összes szavazatszámhoz viszonyított szótöbbséggel hozza meg határozatait, egyhangúság szükséges a társasági szerződés módosításához, az átalakulás, egyesülés, szétválás és a jogutód nélküli megszűnés elhatározásához. Nem találunk viszont utalást a Gt. 18. § (2)–(3) bekezdése szerinti (a székhelyet, telephelyet, fióktelepet, tevékenységi kört érintő) egyszerű szótöbbséggel hozható határozatra, illetve a vezető tisztségviselőt ezzel kapcsolatos módosításra való felhatalmazás lehetőségére. Véleményem szerint az új szabályozás sem tiltja a társasági szerződés ilyen megfogalmazását, mindössze arról van szó, hogy az új szabályok diszpozitivitása szükségtelenné teszi a törvényi hivatkozást. Jelentős változást találunk a kkt. vezető tisztségviselőjének elnevezésében, ez ugyanis az új Ptk. hatálybalépésétől kezdve ügyvezetőre változik, a többi szabály azonban e vonatkozásban is tartalmilag azonos. A kkt. vezető tisztségviselője csak a tagok közül kerülhet ki. [A jogi személy tag tekintetében érvényesülő, a jelenlegivel azonos szabályokat a 3:22. § (2) bekezdése tartalmazza.] A tagsági jogviszony megszűnésének előírásai sem mutatnak lényeges eltérést a Gt. szabályaihoz képest, eltekintve attól, hogy a megszűnés esetköreit a gazdasági társaságok közös szabályai (lásd a 3:98. §-t, vagy a 3:107. §-t) és a 3:146. § együttesen tartalmazzák. Említést érdemel, hogy a tag három hónapos (rendes) felmondási jogának korlátozása vagy kizárása csak határozatlan időre létesített társaságnál semmis. A társasági részesedés az új szabályozás szerint is átruházható, az új Ptk. erre vonatkozó szövege azonban pontosabb az eddiginél, a 3:148. § azt is kimondja, hogy nem csak a kkt.-ban lévő tagi részesedés, hanem annak hányada is átruházható a társaság másik tagjára, vagy harmadik személyre. Nem jelent változást a 3:148. § azon rendelkezése, hogy az átruházó szerződést írásba kell foglalni [ez a Gt. 7. § (1) bekezdése értelmében ma is így van], és az átruházó szerződés hatálybalépése jelenleg, és az új Ptk. szerint is csak akkor következhet be, ha a társaság többi tagja a társasági szerződés módosítására ennek megfelelően hajlandó. A meghalt tag örökösének, illetve a megszűnt tag jogutódjának jogi helyzete sem mutat lényeges változást, ezek a többi taggal való megegyezés alapján léphetnek tagként a társaságba. A társaságba belépő örökös vagy jogutód tekintetében az új Ptk. 3:149. § kimondja, hogy e személyek a belépéskor vagyoni hozzájárulás teljesítésére nem kötelesek, hiszen a jogelőd társaság vagyonrésze már ott van a kkt.-nál. Ez eddig is így volt, noha a Gt. kifejezetten nem említette, az új Ptk.-ban való szerepeltetése a mai törvényszöveg pontosításaként értékelhető. A társaságba be nem lépő örökössel/jogutóddal, illetve a tagsági jogviszony egyéb okból történő megszűnése esetén a volt taggal a 3:150. § szerint kell elszámolni. Nincs szükség az elszámolásra, ha a tagsági viszony a társasági részesedés átruházása folytán szűnt meg, hiszen ilyenkor is a társaság vagyonába tartozik az átruházott tagi részesedésnek megfelelő vagyontömeg. Az elszámolási szabályok lényegileg azonosak a Gt. 102. §-ával, noha a számviteli jellegű szövegeket [lásd a Gt. 102. § (4) bekezdését] megtisztította a jogalkotó az új Ptk. szabályozását. Kimondja a 3:150. § (3) bekezdése, hogy semmis a társasági szerződés azon rendelkezése, amely az elszámolási kötelezettséget kizárja, korlátozza, vagy annak szabályait a tagra nézve az új Ptk.-ban meghatározottaknál kedvezőtlenebbül fogalmazza meg. Véleményem szerint ez a tilalom csak a társasági szerződés szabályozására áll, de nem akadálya annak, hogy eseti megállapodással a volt tag (taggá nem váló örökös, jogutód) az új Ptk.-ban rögzítettektől eltérő elszámolási szerződést kössön. A tag utófelelőssége (a tagsági viszony megszűnését követő utólagos helytállási kötelezettsége) a hatályos szabályozás szerint alakul, illetve a megszűnt tagnak a társaságba be nem lépett jogutóda a Gt. 104. § (1) bekezdésében írtakkal azonos módon köteles helytállni a társaság tartozásaiért. Az új Ptk. 3:151. § (2) bekezdése is a Gt. 104. § (2) bekezdésével egyezően állapítja meg a társaságba be nem lépő, meghalt tag örökösének helytállási kötelezettségét. Az új Ptk. 3:152. § a közkereseti társaság jogutód nélküli megszűnését is a Gt. 105–106. §-ával azonosan szabályozza. Továbbra is megszűnési ok az egy főre csökkenés, ha az ettől számított hat hónapon belül a cégbíróságnál nem jelentenek be új tagot. A 3:152. § (2) bekezdése a jelenleginél kissé bővebben, pontosabban fogalmazza meg a hat hónap alatti, illetve az új tag belépéséig vagy ennek hiányában a jogutód nélküli megszűnésig vagy a felszámoló kirendeléséig tartó időszakban az egyedüli tag jogosítványait (vezető tisztségviselését), illetve a vezető tisztségviselő nélkül maradt társaság számára felügyelőbiztos kirendelésének lehetőségét. A közkereseti társaság és a betéti társaság közötti átalakulás az új Ptk. 3:153. § értelmében továbbra is „kedvezményezett” átalakulás, vagyis egyszerű társasági szerződés módosítással, az átalakulási szabályok mellőzésével hajtható végre, úgy, amint azt jelenleg a Gt. 107. § előírja. Nem változott az „átalakulási” folyamatban a társaságtól megváló tagokkal való elszámolás szabályozása, és a kültaggá váló, eredetileg korlátlan helytállási kötelezettséggel rendelkező kkt. tag jogi helyzetének szabálya sem. Gál Judit..

2013-11-06

Szabó Gábor Zoltán: A banki hitelezési tevékenységet érintő bírósági precedensekről
Gazdaság és Jog 2013/11., 19-24. o.

Ügyészi közérdekű kereset alapján az első fokon eljáró bíróság ítéletében az alperesi pénzügyi intézmény egyes fogyasztónak minősülő ügyfelei esetében alkalmazott üzletszabályzatai („ÁSZF-ek”) és blanketta kölcsönszerződései („Kölcsönszerződések”) esetében számtalan kikötést tisztességtelen egyoldalú előnyt biztosító kikötésnek minősített és azok érvénytelenségét megállapította. A Szegedi Ítélőtábla a Gf. I. 30 720/2010. számú BDT 2011. 2571 szám alatt közzétett másodfokú döntésében több változással, de alapvetően jóváhagyta az elsőfokú ítéletet. A BH 2012. 41 szám alatt közzétett ítéletében a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás keretében részben hatályában fenntartotta a döntést, de a hitelintézetek egyoldalú szerződés módosítási jogával kapcsolatos kikötések érvénytelenségét megállapító döntést hatályon kívül helyezte és az első fokon eljáró bíróságot új eljárásra utasította. A Kúria Joggyakorlat Elemző Csoportja elkészítette a „A fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítás tisztességtelensége megítélése” című összefoglaló véleményét, melynek alapján megszületett a 2/2012. (XII. 10.) PK vélemény („PK vélemény”). A közzétett bírósági döntésekkel kapcsolatosan az „Egyoldalú szerződésmódosítás a pénzügyi szektorban” címmel Gadó Gábor, továbbá „A pénzintézetek egyoldalú szerződésmódosítási jogáról” címmel Kemenes István, míg az összefoglaló véleménnyel kapcsolatosan szintén Gadó Gábor: „A fogyasztói kölcsönszerződések egyoldalú módosításáról” címmel fejtette ki gondolatait a Gazdaság és Jog 2011 decemberi, 2012 áprilisi és októberi számaiban megjelent tanulmányaikban. A jelen tanulmány célja az, hogy a banki hitelezési tevékenység alapvető jellemzői, illetve a fent említett bírósági döntések és a PK vélemény elemzésével hozzájáruljon a banki hitelezési gyakorlattal kapcsolatos, álláspont kialakításához. Király Júlia és Nagy Márton a Hitelintézeti Szemle 2008/5. számában megjelent „Jelzálogpiacok válságban: kockázatalapú verseny és tanulságok” című tanulmányukban a 462. oldalon írják, hogy „a hiteltermék árának a forrásköltségen felül tartalmaznia kell a várható veszteség fedezetéül szolgáló kockázati felárat (szpredet), a hitelezés »normál« működési költségét és a tőkeképzés alapjául szolgáló »normál« profitot”. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha egy hitel kockázatosabb, akkor a kockázattal arányosan magasabb a kockázati felár is, illetve ha a hitelintézet megítélése szerint a hitel túlságosan kockázatos, akkor valószínűleg egyáltalán nem kap hitelt az adós. Ezért a hiteleiket rendesen fizető adósoknak az az elemi érdeke, hogy a banki hitelezés jogi szabályozása vagy a bírói gyakorlat ne eredményezzen olyan kockázatokat, amelyek a kockázati felár növekedésének irányába hatnak. Így pl., ha a biztosítéki, végrehajtási és csőd/felszámolási szabályok hiányosságai vagy rosszul értelmezett „adósvédelmi” vagy más okokból nem biztosítják maximálisan, hogy a hitelező hozzájuthasson a jogos követeléséhez, akkor a pénzügyi intézmény valamennyi adósának meg kell fizetnie az ezzel kapcsolatos kockázati felárat, ideértve azokat is, akik egyébként maximálisan eleget tesznek a kötelezettségeiknek. Ezért talán paradoxként hat, de megállapítható, hogy a biztosítéki, végrehajtási és csőd/felszámolási szabályok hiányosságai vagy a túlzó, ésszerűtlen adósvédelmi rendelkezések nem állnak érdekében azon adósoknak, akik egyébként szerződésszerűen eleget tesznek a kötelezettségeiknek. Teljesen egyértelmű, hogy mind magánszemélyek, mind gazdasági társaságok esetében reális igény van hosszú lejáratú kölcsönökre. Ugyanakkor a betétesek a betéteiket általában csak rövid lejáratra hajlandóak elhelyezni. Azaz a bankok általában rövid lejáratú forrásokból kénytelenek kielégíteni ügyfeleik hosszú lejáratú kölcsön iránti igényét. Ebben az esetben viszont teljesen természetes, hogy a bankoknak jogot kell kapniuk arra, hogy az általuk nyújtott hitel kamatát hozzáigazíthassák a forrásköltségek/kockázati felár változásához. Ezért mondta ki a Hpt. 210. § (3) bekezdésének 2009. július 31-ig hatályos szövege, hogy „a kamatot, díjat vagy egyéb szerződési feltételt csak akkor lehet egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani, ha szerződés ezt – külön pontban – a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi”. A bankok a szerződéses szabadság és a Hpt. fentebb említett felhatalmazása alapján kötötték ki az egyoldalú szerződésmódosítási jogot. Egyes álláspontok szerint a bankok erőfölényben voltak és a vonatkozó egyoldalú szerződés módosítási jogot részükre biztosító szerződések megkötésekor az erőfölényükkel tisztességtelenül visszaéltek. Akik ezt az álláspontot képviselik, azok elfelejtik, hogy a bankok csak egyszerűen közvetítők, akik összegyűjtik a megtakarításokat és azt némi kamatfelárral hitelként kihelyezik. A szerződésmódosítási jog pedig egyszerűen csak azt teszi lehetővé, hogy a bankok folyamatosan hozzáigazíthassák a hitelkamatokat a forrásköltségeik és a kockázati felár változásaihoz. Természetesen a jogalkotó dönthet úgy, hogy a banki forrásköltség/kockázati felár változása kockázatának egy részét a bankok kötelesek viselni, de ez természetesen tükröződni fog a hitelfelvevők által fizetendő kockázati felárban, illetve ha a jogalkotó túlzott mértékű kockázatot telepít a bankokra, akkor akár a bankok ki is vonulhatnak egyes finanszírozási üzletágakból. Magyarországon a nagy, egyedileg kitárgyalt hitelszerződések általában a Loan Market Association által kidolgozott, magyar jognak megfelelően módosított ún. LMA sztenderdek szerint készülnek. Kétségtelenül az LMA sztenderdben nincsen egyoldalú szerződésmódosítási jog, de azt természetesen az LMA sztenderdek is biztosítják, hogy az adós által fizetendő kamat tükrözze a hitel futamideje alatt történő piaci mozgásokat. Ha összehasonlítjuk pl. az OTP Bank és egy átlagos magánszemély adósának gazdasági súlyát, akkor egyértelműnek tűnik, hogy az OTP Bank, illetve általában a bankok néhány szabályt erősítő kivételt leszámítva erőfölényben vannak az ügyfeleikhez képest. Arról azonban általában mindenki elfelejtkezik, hogy mihelyt egy hitel folyósításra került és az adós önként nem teljesít, akkor a bank futhat a pénze után és a bankok számára létfontosságú az adósokkal kötött szerződés kikényszeríthetősége. Más szóval egy pénzkölcsön ügylet az nem olyan, mint az egyidejű teljesítésű adásvétel, ahol az eladó az ellenérték fejében átadja az adásvétel tárgyát a vevő részére, hanem egy olyan ügylet, ahol az egyik fél a saját pénzét adott esetben hosszú évekre az adós rendelkezésére bocsátja, oly módon, hogy az így átadott pénzösszeg felett az adós tulajdonjogot szerez, a hitelező mind a tőkét (a saját pénzét) mind pedig a kamatot (a használat ellenértékét) általában csak jóval később kapja meg. Ezen aránytalanság miatt szerintem nem minősíthető méltánytalannak, ha az egyik fél, a hitelező olyan jogokat köt ki az adóssal szemben, melyek mondjuk egy normál adásvétel esetében akár teljesen egyoldalúnak minősülnének. 1. Az egyoldalú szerződésmódosítási jog megítélése a bírósági ítéletekben A BDT 2011. 2571 szám alatt közzétett döntésében a Szegedi Ítélőtábla megemlíti, hogy a Hpt. 210. § (3) bekezdése lehetővé teszi, hogy egy pénzügyi intézmény egyoldalúan módosítsa fogyasztóval kötött szerződésének feltételeit kamat, költség és díj tekintetében, ha a módosításra okot adó objektív körülményeket tételesen meghatározásra kerülnek a szerződésben. Ugyanakkor, ha jól értettem az ítéletet, illetve Kemenes István fent említett, az ítélet mellett érvelő tanulmányát, mivel itt a pénzügyi intézmény által egyoldalúan meghatározott általános szerződési feltételekről van szó, ezért a szerződésmódosítási jog csak akkor alkalmazható, ha egyébként fennállnak a bírói szerződésmódosítás feltételei. Bár az ítélet általában a Ptk. bírói szerződésmódosítást lehetővé tevő 241. §-ra és az azzal kapcsolatosan kialakult bírói gyakorlatra hivatkozik, Kemenes István tanulmánya alapján úgy tűnik, hogy a Szegedi Ítélőtábla valójában az új Ptk. 6:192. §-ban meghatározott, a bírói szerződésmódosítással kapcsolatos feltételek fennállását követeli meg az egyoldalú szerződésmódosítási jog gyakorlása esetén is. Azaz a Szegedi Ítélőtábla álláspontja szerint a pénzügyi intézmény egyoldalúan akkor módosíthatja a szerződési feltételeket kamat, költség és díj tekintetében, egyfelől ha fennállnak a Hpt. 210. § (3) bekezdésében meghatározott feltételek (formai vizsgálat), másfelől ha „a) a körülmények megváltozásának lehetősége a szerződés megkötésének időpontjában nem volt előrelátható; b) a körülmények megváltozását nem ő idézte elő; és c) a körülmények változása nem tartozik rendes üzleti kockázata körébe”. A másodfokú ítélet rögzíti, hogy az ÁSZF-ek és a Kölcsönszerződések egyaránt tartalmazzák, hogy: „a takarékszövetkezet a szerződésben meghatározott kamat, díj, költség vagy – fogyasztóval kötött szerződés kivételével – egyéb szerződési feltétel ügyfélre nézve kedvezőtlen módosításának jogát” a) jogszabályi környezet változása, b) a hitelintézet forrásköltségeinek változása esetén gyakorolja. A másodfokú ítélet kimondja, hogy tekintettel arra, hogy az a) és b) pontokban felsorolt feltételek változása „nyilvánvalóan a hitelintézet rendes üzleti kockázatába tartozik, saját tevékenységi, érdekkörében merül fel, amely nem hárítható át a másik szerződő félre”, ezért legalábbis a Szegedi Ítélőtábla álláspontja szerint azok tisztességtelenek és így érvénytelenek. Az ítélet a b) pontban felsorolt okokkal kapcsolatosan elismeri, hogy „a vis maior nagyságrendű változások nem tartoznak a rendes üzleti kockázat határai közé”, azaz ha jól értem a vis maior nagyságrendű, b) pontba eső változások esetén az egyoldalú szerződésmódosítási jog kikötése nem érvénytelen a Szegedi Ítélőtábla megítélése szerint. A Szegedi Ítélőtábla döntése azon az érvelésen alapult, hogy mivel a szerződő felek jogainak és kötelezettségeinek egyensúlyban kell lennie, ezért az egyensúlytalanságot eredményező, blankettaszerződésbe vagy általános szerződési feltételbe foglalt egyoldalú szerződési tisztességtelen és ezért érvénytelen. Egyensúly pedig többek között, akkor van a szerződő felek között, ha minkét fél saját maga viseli a saját gazdálkodási körébe tartozó kockázatokat. Így tehát, ha az adós nem háríthatja át, mondjuk a saját kockázati körébe tartozó adóterheinek, közüzemi költségeknek stb. a változását, akkor a hitelező sem háríthatja át a saját üzleti kockázatát, így a megemelkedett forrásköltséget az adósra. Bár ezen álláspont elvi alapon természetesen elfogadható, ennek ellenére a bíróságok véleményem szerint téves következtetésre jutottak mivel a hitelezési tevékenység sajátosságait nem vagy nem kellő súllyal vették figyelembe. Mint a tanulmány bevezető részben megállapítottuk a pénzügyi intézmények egyszerűen csak közvetítők. Összegyűjtik a megtakarításokat és azokat a forrásköltség, banki működési költség, kockázati felár és némi nyereség felszámításával kihelyezik, mert a gyakorlatban általában nem célszerű, illetve nem is lenne működőképes, hogy a megtakarítással rendelkezők közvetlenül adjanak kölcsönt a hitelfelvevőknek. A közvetítői szerepből következően pedig magától értetődő, hogy a pénzügyi intézmények tovább hárítják a forrás költségeiket a hitelfelvevőkre. Megítélésem szerint ebben nincsen semmi tisztességtelen és egyébként is teljesen ésszerű [azaz indokolt a Ptk. 209. § (1) vagy akár az új Ptk. 6:102. § (1) bekezdésének szóhasználatában]. Azaz, ha hosszú lejáratú hitelek csak rövid lejáratú forrásokból nyújtható, mert a betétesek nem hajlandóak lekötni hosszú lejáratra a betéteiket és rövid lejáratú források költsége változik, akkor a rendes banki gazdálkodás szükségszerű velejárója, hogy a bankok tovább hárítják a forrásköltségeket. Természetesen elméletileg, akár a jogalkotó, akár a bíróságok (mint ahogy azt a BDT 2011.2571., BH 2012. 41. szám alatt közzétett döntések és a PK vélemény is mutatják) is dönthetnek úgy, hogy a pénzügyi intézmény nem háríthatja át a forrásokkal kapcsolatos kockázatok teljes részét az adósokra. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy a pénzügyi intézmény a kockázattal (a forrásköltség jövőbeli, a hitel futamideje alatt történő át nem hárítható mértékű változásával) arányos kockázati felárat fog érvényesíteni az adósokkal szemben és a kockázati felárat akkor is fizethetik majd a pénzügyi intézmények adósai, ha egyébként végül semmilyen olyan esemény nem történik a hitel futamideje alatt, amire tekintettel a pénzügyi intézmény felszámította a kockázati felárat. A magasabb kockázati felár nyilvánvalóan (i) drágábbá teszi a hitelt (azaz a magasabb törlesztő részlet hátrányos az összes adós számára), (ii) a drágább hitel visszafogja a hitel iránti keresletet, ami hátrányos lehet a gazdasági növekedés szempontjából, (iii) a drágább hitel növelheti annak a kockázatát is, hogy azt az adósok nem fogják tudni visszafizetni, (iv) illetve felesleges kockázatot visz be a banki működésbe. A devizahitelesek mostani problémáit alapvetően nem az okozza, hogy az adós svájci frank alapú hitelének korábbi 70 000 Ft-os havi törlesztő részlete felment 80 000 Ft-ra, hanem az, hogy mondjuk felment 140 000 Ft-ra. Ugyanakkor – legalábbis, ha jól értem – a másodfokú ítélet által elfoglalt következtetés ez ellen továbbra sem véd, hiszen elismeri, hogy a forrásköltségek vis maior jellegű változása esetében módosítható a szerződés egyoldalúan, azaz pont az adósok számára igazán fájdalmas esetben nem jelent semmilyen védelmet a másodfokú ítélet által elfoglalt álláspont. A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet a Szegedi Ítélőtábla azon álláspontjával, hogy az alperesi pénzügyi intézmény csak a bírósági szerződésmódosításra irányadó feltételek fennállása esetén módosíthatná egyoldalúan ügyfelére nézve hátrányosan a szerződést. A Legfelsőbb Bíróság szerint „annak megítélésénél tehát, hogy egy fogyasztóval kötött – nem lakáscélú – kölcsönszerződés esetén milyen feltételek mellett kerülhet sor az ügyfél számára kedvezőtlenül a kamat, a díj és a költség egyoldalú módosítására a pénzügyi intézmény részéről, a fent kifejtettekből következőn nem a Ptk., hanem a Hpt. 210. § (3) és (4) bekezdésének rendelkezéseiből kell kiindulni. E rendelkezések szerint az egyoldalú szerződésmódosítás jogát a hitelező akkor jogosult gyakorolni, ha a módosításra okot adó objektív körülmények tételes meghatározását a szerződés tartalmazza, valamint a hitelező árazási elveit írásban rögzítette.” „Objektív okként a nyelvtani értelmezés szerint is csak olyan külső körülmény vehető figyelembe, melynek előidézésében a felek sem külön-külön, sem együttesen semmilyen szerepet nem játszhatnak, melynek bekövetkeztére a feleknek semmiféle befolyása nem lehet. Ezt az álláspontot erősítik meg a Hpt. szempontjából háttérjogszabálynak minősülő Ptk. 228–229. §-ainak rendelkezései is.” „A bekövetkezett változásnak meg kell haladnia a normálisan vállalható üzleti kockázat mértékét, jelentéktelen, érdemi hatást nem kiváltó változás nem adhat alapot a szerződés módosítására.” Kétségtelen tény, hogy a fogyasztókkal kötött hitelszerződés esetében az egyoldalú szerződésmódosítási jogot szabályozó Hpt. 210. § (3) bekezdése csak objektív körülmények fennállása esetén engedi meg az egyoldalú szerződésmódosítást. Ugyanakkor az objektív körülmények Legfelsőbb Bíróság ítéletében rögzített értelmezése szerintem gyakorlatilag kizárja, hogy a bankok a forrásköltségeik változásához igazíthassák az általuk nyújtott hosszú lejáratú hitelek kamatát stb. A bankok az általuk gyűjtött rövid lejáratú betétek, illetve a bankközi pénzpiacon felvett általában rövid lejáratú kölcsönökből stb. finanszírozzák az általuk nyújtott hosszú lejáratú hiteleket. (Magyarországon a devizahitelek forrásait a magyar bankok nagyon sok esetben nem külföldről felvett devizahitellel, hanem deviza swap-ok segítségével biztosítják, amelynek a lényege, hogy a betétekből vagy más forrásból összegyűjtött forint összegeket egy swap ügylet keretében elcserélik pl. svájci frank összegre, a swap lejáratakor pedig visszacserélik az elcserélt összegeket. A bankok által nyújtott devizahitelek lejárata általában lényegesen hosszabb, mint az azokhoz devizaforrást biztosító deviza swap-oké.) Bár a betétek kamatait alapvetően objektív piaci folyamatok határozzák meg, de azok pontos mértéke a hitelintézet döntésének a függvénye. A bankközi piacokon kínált hitelek kamatlábát alapvetően szintén a piaci folyamatok határozzák meg, de számtalan egyéb tényező mellett a kamatláb mértéke függ a bank hitelképességétől (ami nyilvánvalóan részben a bank saját teljesítményének a függvénye), illetve tudomásom szerint a bankközi pénzpiacon bizonyos kereteken belül egy alku folyamat eredménye a kamat. Azaz a bankok forrásköltségét alapvetően a piaci folyamatok határozzák meg, de nem lehet azt mondani, hogy az adott pénzügyi intézménynek semmilyen ráhatása sincsen a folyamatokra. Ha az adott hitelintézet referenciabank (kamatjegyző) a BUBOR megállapítása tekintetében, akkor ez akár azt is jelentheti, hogy a hitelintézet még a BUBOR változása esetében sem tud megfelelni az a Legfelsőbb Bíróság által elvárt objektivitásnak, hiszen a BUBOR a referenciabankok bankközi piacon felszámított kamatainak az átlaga (azaz az adott hitelintézet közrehat a BUBOR meghatározásában). Ezért szerintem nem fogadható el a Legfelsőbb Bíróság konklúziója, hiszen annak eredménye gyakorlatilag az lenne, hogy a bankok nem érvényesíthetnék a forrásköltségek változását, hiszen annak alakulásában valamilyen mértékig általában szinte mindig közrehatnak. A helyes értelmezés szerintem az lenne, hogy ha a bíróságok nem kívánnák meg, hogy a változásra okot adó küldő körülmény előidézésében a bankok semmilyen szerepet se játszanak. Ezen értelmezés egyébként szerintem teljesen összhangban van a Hpt. vonatkozó rendelkezéseivel, mivel szerintem az egy objektív tény, hogy a hitelintézet mekkora kamatot fizet a nála elhelyezett betétek után, mekkora kamatot fizet a bankközi pénzpiacon általa felvett hitelek után stb. Az egyoldalú szerződésmódosítási jog kikötése és a feltétel/időhatározás kikötése az véleményem szerint két eltérő jogintézmény. Ezért, egyetértve Gadó Gábor már említett „Egyoldalú szerződésmódosítás a pénzügyi szektorban” című tanulmányába foglalt állásponttal, megítélésem szerint a Ptk. 228. §–229. § rendelkezései a jelen esetre nem alkalmazandóak. Mivel a Szegedi Ítélőtábla arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra alkalmazandóak a bírói szerződésmódosításra irányadó szabályok és a joggyakorlat, így érthető, hogy a Szegedi Ítélőtábla hogyan jutott arra a következtetésre, hogy a változás nagyságrendjének meg kell haladnia a rendes gazdálkodásba tartozó üzleti kockázatok mértékét. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság esetében nem világos, hogy milyen logika alapján jutott ugyanerre a következtetésre, ha egyébként álláspontja szerint a pénzügyi intézmények egyoldalú szerződésmódosítása esetén nem alkalmazandóak a bírói szerződésmódosításra irányadó szabályok. Ezen következtetés miatt szerintem végső soron a Legfelsőbb Bíróság álláspontja nem sokban különbözik a Szegedi Ítélőtábla döntésétől. Szerintem azért is téves a Legfelsőbb Bíróság ítélete e tekintetben, hiszen nem veszi figyelembe, hogy a szerződésekben előírt kamat egyoldalú módosításának feltételeiről szóló 275/2010. (XII. 15.) Korm. rendelet is rögzíti, hogy (bizonyos, szerintem egyébként indokolatlan korlátozásokkal) mind a forrásköltségek, mind a hitelkockázatok, mind a jogszabályok változása okot adhat a fogyasztóval kötött, lakáscélú hitel kamatának ügyfél szempontjából nézve kedvezőtlen módosítására, függetlenül attól, hogy az vajon belefér-e vagy sem a rendes gazdálkodásba tartozó üzleti kockázatba. Vélelmezem, hogy ennek oka az volt, hogy a rendelet nem általában a fogyasztókkal kötött hitel szerződések kamatának, hanem kizárólag a lakáscélú hitelek kamatának egyoldalú módosítására vonatkozik. Ennek ellenére e tekintetben analógiaként szerintem mindenféleképpen figyelembe kellett volna venni a Legfelsőbb Bíróságnak a kormányrendeletet. Úgy gondolom, hogy az ÁSZF-ek és a Kölcsönszerződések az ítéletekben idézett, kérdéses rendelkezéseivel kapcsolatosan mindenféle különösebb vizsgálatot leszámítva megállapítható, hogy ezen tényezőknek kihathatnak a banki forrásköltségre, ezért az egyoldalú szerződés módosítást lehetővé okok listájában történő feltüntetésük semmiképpen sem nevezhetőek tisztességtelennek. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta ezen az álláspontot, mivel „megítélése szerint „a megalapozott döntés meghozatalának alapfeltétele az ok-listákban felsoroltak egyenkénti megvizsgálása abból a szempontból, hogy azok a Hpt. 210. § (3) bekezdésében meghatározott, jelen részítéletben részletezett követelményeknek megfelelnek-e.” Ezért a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletre kiterjedően a jogerős ítéletnek azt a rendelkezését, mellyel megállapította az ÁSZF-ek és a Kölcsönszerződések kérdéses rendelkezésinek érvénytelenségét és az elsőfokú bíróságot e körben új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A Legfelsőbb Bíróság ítéletével összhangban a PK vélemény 6. c) pontban arra a megállapításra jut, miszerint az egyoldalú szerződésmódosítás feltételei nem objektív jellegűek, ha a hitelezőnek „módja van a feltétel bekövetkeztét előidézni, abban közrehatni, a módosításra okot adó változás mértékét befolyásolni”. A PK vélemény 7. pontjában arra az álláspontra helyezkedik, hogy a körülmények változásának a hitelező számára a rendes üzleti kockázatot meghaladó mértékű érdeksérelmet kell okoznia ahhoz, hogy a hitelező élhessen az egyoldalú szerződés módosítás jogával. A fentiek alapján értelemszerűen nem értek egyet a PK vélemény ezen következtetéseivel. Ezen túlmenően szintén nem értek a PK vélemény 7. pontjának azon megállapításával, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra okot adó körülmény változása a hitelező pénzügyi intézmény számára előre nem láthatónak kell lennie. Nem világos szerintem, hogy ezen megállapítás azt akarja-e jelenteni, hogy nem lehetséges az egyoldalú szerződésmódosítás, ha hitelező a változás lehetőségével előre számolhatott (a változás lehetősége elvileg adott volt). Vagy pedig azt akarja jelenteni, hogy csak akkor nem élhet a hitelező az elvi szerződésmódosítás lehetőségével, ha a változásnak nemcsak az elvi lehetősége, hanem annak konkrét mértéke, a bekövetkezés időpontja, illetve pontos hatása ismert volt a hitelező számára. Megítélésem szerint csak a második értelmezés lehet a helyes, hiszen az első értelmezés gyakorlatilag lehetetlenné tenné az egyoldalú szerződésmódosítást, mivel az elvi lehetősége mindig meg van annak, hogy változik a banki forrásköltség vagy az adóssal kapcsolatos kockázat (kockázati felár) mértéke.    Bár a második értelmezés sokkal ésszerűbbnek tűnik, mint az első, álláspontom szerint az sem vezet helyes eredményre. Tételezzük fel, hogy a hitelszerződés megkötésekor a bank forrásköltsége 5%-os betéti kamat, továbbá a bank látja előre, hogy 1 év múlva ez 8%-ra emelkedik. Ha jól értem a PK vélemény álláspontját, akkor a bank akkor jár el helyesen, ha nem 1 év múlva emeli fel 3%-kal az általa nyújtott hitel kamatát, hanem már rögtön a szerződés aláírásától is a magasabb kamatot érvényesíti. De ez természetesen nem állhat érdekében az adósnak. Nyilvánvalóan minden banknak vannak tervei, prognózisai a jövőre nézve, ahol különböző betéti és hitel kamatokkal, devizaárfolyamokkal, CDS felárakkal stb. számolnak/terveznek. Szerintem egy prognózisban, üzleti tervben szereplő várakozás esetén nagyon nehéz egy jogvitában megítélni, hogy a bank csak a változás elvi lehetőségével számolt vagy ténylegesen előre látta a változást. Megítélésem szerint az PK véleménynek ezen elvárása egyfelől csak egy jelentős kiszámíthatatlan kockázatot visz be a banki működésbe, másfelől hátrányos az adósok szempontjából is, mivel szükségképpen az adósok által fizetett kockázati felár növekedését kell, hogy jelentse. 2. Biztosítás Az ÁSZF-ek kimondták, hogy a biztosítékul szolgáló vagyontárgyak új értékére az adósnak biztosítást kell kötnie és kedvezményezettként a hitelezőt kellett megjelölnie. Biztosítási esemény esetén a biztosítási összeg a hitelezőt illette meg, aki a kapott összegből elszámolási kötelezettség mellett kielégíthette az adóssal szemben fennálló követelését. A Szegedi Ítélőtábla a másodfokú ítéletében megállapította, hogy a biztosítás jogintézményének a célja az, „hogy abból a biztosított vagyontárgyat a dolog tulajdonosa helyreállítsa, ezzel a bekövetkezett kárt elhárítsa, illetőleg csökkentse. A felperes által támadott szerződési kikötés ezt teszi lehetetlenné, mivel elzárja a tulajdonost (adóst) attól, hogy a kapott összeget a biztosított, egyben a hitelező részére fedezetül adott vagyontárgy helyreállítására fordítsa. Valójában a kikötéssel az alperes az adóst akkor is – idő előtti – törlesztésre kényszeríti a biztosítási összegnek megfelelő mértékben, ha teljesítése egyébként szerződésszerű, folyamatos volt, vagyis nincs tartozása. A kikötés ezért tisztességtelen, érvénytelen.” A Legfelsőbb Bíróság végső soron egyetértett a Szegedi Ítélőtábla ezen álláspontjával, bár rámutatott, hogy eltérően kell megítélni, ha a biztosítékul szolgáló vagyontárgy a biztosítási esemény következtében helyreállíthatatlanul megsemmisül, vagy ha a biztosítási összegből a kérdéses vagyontárgy helyreállítható. A Ptk. diszpozitív 260. § (3) bekezdése kimondja, hogy „a zálogtárgy elpusztulásának, illetőleg értékcsökkenésének pótlására szolgáló biztosítási összeg, kártérítés vagy más érték a zálogtárgy helyébe lép, illetőleg a zálogfedezet kiegészítésére szolgál. Jelzálogjog esetében mind a tulajdonos, mind a jogosult ennek az értéknek a zálogtárgy helyreállítására fordítását követelheti.” Lényegét tekintve többé-kevésbé hasonlóan rendelkezik az új Ptk. szintén diszpozitív 5:104. §, az 5:107. § (5) és az 5:109. § (4) bekezdése is. Ha a zálogtárgy kötelezettje nem kívánja a biztosítási összeget a zálogtárgy helyreállítására fordítani, akkor szerintem annak nincs sok értelme, hogy az adós egyfelől tartozzon a hitelezőnek, másfelől a végső soron őt illető biztosítási összeg ott legyen a zálogban/óvadékban a hitelezőnél. Ennél sokkal ésszerűbb, ha a biztosítási összeg az adós tartozásának teljes vagy részleges kielégítése céljából felhasználásra kerül. Ezzel szemben, ha a zálogkötelezett a biztosítási összeget a zálogtárgy helyreállítására kívánja fordítani, akkor a hitelező nyilvánvalóan el kívánja kerülni, hogy miután kiadta a biztosítási összeget az adósnak akkor teljesen elmaradjon a helyreállítás, illetve, hogy akár csak a helyreállítás időtartama alatt ideiglenesen biztosíték nélkül maradjon. Ez viszont komoly adminisztrációs terhet jelenthet a hitelező számára, aminek költségei biztos nem lettek beárazva a hitelnyújtásakor és a biztosítási összeg adós részére történő kiadása, még a hitelező gondos eljárása esetén is jogi kockázatokat rejthet. Ezért szerintem teljesen ésszerű és méltányolható (így nem tisztességtelen és érvénytelen) az a kikötés, ami előírja, hogy az esetlegesen kapott biztosítási összeg teljes egészében a hitel törlesztésére fordítandó. A Szegedi Ítélőtábla teljesen helyesen látja a biztosítás funkcióját alapesetben, csak azt a tényt nem veszi figyelembe, hogy mind a biztosítékul szolgáló vagyontárgynak, mind az arra vonatkozó biztosításnak is elsősorban biztosítéki szerepe van. Egy biztosíték célja pedig az, hogy a hitelező kielégítését szolgálja. Ha ezt a funkcióját a biztosíték akár ideiglenesen akár véglegesen nem tudja betölteni vagy akár csak fennáll ennek a veszélye, akkor megítélésem szerint teljesen méltányolható, hogy a hitelező nem vagy csak részben kívánja fenntartani a hitelezési jogviszonyt. Ezen túlmenően úgy gondolom, hogy elvi éllel leszögezhető, hogy ha egy hitelező megszabhatja a hitel futamidejét és eldöntheti, hogy 1 évre, 5 évre 10 évre vagy 20 évre stb. ad kölcsönt, akkor a hitelező a hitel futamidejének hosszát akár a biztosítékául szolgáló vagyontárgyakkal kapcsolatos biztosítási esemény bekövetkeztének elmaradásához is kötheti. 3. Hitelszerződés egyoldalú felmondásának lehetősége ÁSZF-ek bizonyos, a kölcsönök visszafizetését veszélyeztető események megtörténtét, illetve az ezekkel kapcsolatos értesítés elmaradását súlyos szerződésszegésnek minősítették és egyoldalú felmondási jogot biztosítottak a hitelező részére (pl. az adós ellen indult végrehajtás, az adós elmulasztja esedékes fizetési kötelezettségét stb.). A bíróságok alapvetően arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bár az adós vonatkozó kötelezettségei indokoltaknak minősülnek ugyan, azonban az esetleges jogsértéshez képest aránytalanul súlyos szankció az azonnali felmondási jog kikötése (azaz sérül az arányosság elve), illetve egyes esetekben teljesen az alperesi pénzügyi intézmény megítélésétől függ, hogy bekövetkezett-e vagy sem a felmondásra okot adó esemény. A Szegedi Ítélőtábla ítéletében kifejtette, hogy „a kikötés tisztességtelensége nem attól függ, hogy a feltétel kidolgozójának mi volt a szándéka, utóbb szerződéses partnereivel milyen gyakorlatot követ, alkalmazza-e ténylegesen a kikötést. Jelentősége annak van, fennáll-e az elvi lehetősége, hogy a feltétel – bármikor – a fogyasztót hátrányos helyzetbe hozza.” Szerintem a gyakorlatban néhány szabályt erősítő kivételt leszámítva még nem történt meg, hogy egy pár száz forintos elmaradás vagy más lényegtelen szerződésszegés miatt a hitelező bank azonnal felmondja a hitelt. Ha pedig ilyesmi tényleg megtörténne és az adós valójában jó adós, akkor úgyis refinanszírozni tudja egy másik banknál a felmondott hitelt. A refinanszírozásnak természetesen vannak költségei, de én olyat még nem láttam, hogy egy jó adóst egy bank szántszándékkal kergetne egy konkurenséhez. Mivel a gyakorlatban ilyesmi nem fordul elő és ez valóban nem több, mint elvi lehetőség, ezért szerintem nem logikus a Szegedi Ítélőtábla álláspontja e tekintetben. Mint korábban már részleteztem, a hitelezők nyilvánvalóan meghatározhatják, hogy milyen futamidőre kívánnak hitelt nyújtani, sőt a Ptk. 526. § alapján joguk van határozatlan időre is kölcsönadni, ami 15 napos felmondási idővel bármikor felmondható [az új Ptk.-ban nem találtam ehhez hasonló rendelkezést, de a 6:130. § (1) bekezdése végül is rendezi, hogyan teljesítendő a pénztartozás, ha a felek teljesítési határidőt nem határoztak meg, illetve a 6:213. § (3) bekezdése alapján tartós jogviszonyt létrehozó, határozatlan időre kötött szerződés bármelyik fél által felmondható]. A futamidő pedig szerintem nemcsak naptári időszakban határozható meg, hanem úgy is, hogy a hitelező csak bizonyos feltételek fennállásáig kíván hitelező maradni. Nem látom be, hogy ha a hitelező meghatározhatja, hogy pl. csak 3 évre ad kölcsönt, akkor miért ne határozhatná meg azt is, hogy csak abban az esetben kíván hitelező maradni, hogy ha az adós maradéktalanul eleget tesz bizonyos szerződésben vállalt kötelezettségeknek, amelyek egyébként teljesen ésszerűek. Mint a jelen tanulmány bevezető részében említettem, a hitelező a saját pénzét adja kölcsön az adósnak hosszú évekre, aki a kölcsönkapott pénz felett tulajdonjogot szerez és a hitelező adott esetben csak hosszú évek múltán kapja majd vissza a pénzét a használat ellenértékével, a kamattal együtt. Azaz a hitelezési jogviszony nagyfokú bizalmat feltételez a hitelező részéről és szerintem teljesen indokolt, hogy ha a hitelező bizalma az adósban akár csak a legcsekélyebb mértékben is megrendül, akkor lezárhassa egyoldalúan a hitelezési jogviszonyt. Szerintem a hitelező ezen szándéka nem minősülhet sem nem tisztességtelennek sem nem indokolatlannak. 4. Általános megjegyzések a fenti kérdésekkel kapcsolatosan A kérdéses klauzulák ((i) a hitelkamatoknak a hozzáigazítása a futamidő alatti változásokhoz, (ii) a biztosítás kérdése, és (iii) az egyoldalú felmondási jog) vagy azokhoz nagyon hasonló klauzulák megtalálhatóak az egyedileg kitárgyalt, nem fogyasztókkal kötött szerződésekben. Azaz mivel ezen rendelkezések alkalmazása piaci sztenderd az egyedileg kitárgyalt szerződések esetében, így magától értetődő, hogy mind az általános szerződési feltételek, mind a fogyasztókkal kötött blanketta szerződések tartalmazzák ezen rendelkezéseket. Azaz más szóval, ha egy rendelkezés jogszerűnek minősül az egyedileg kitárgyalt, egyenrangú nem laikus fogyasztók között létrejött szerződésekben és ott alkalmazásuk piaci sztenderd, akkor véleményem szerint forgalmilag kizárt, hogy indokolatlannak és ezért tisztességtelennek minősüljenek az általános szerződési feltételek vagy a blanketta szerződések esetében. Szabó Gábor Zoltán..

2013-10-02

Csőke Andrea: A határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárások és a perek kapcsolata
Céghírnök 2013/10., 4-6. o.

Az 1346/2000/EK rendelet alapján lefolytatott határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárások, és a hozzájuk kapcsolódó perek gyakorlatát elsősorban az Európai Unió Bírósága által hozott döntések határozzák meg, de éppen a határokon átnyúló jelleg miatt rendkívül nagy jelentősége van annak is, hogy a tagállamok nemzeti bíróságai milyen gyakorlatot folytatnak egy-egy kérdésben. Sajnos ezekről igen kevés ismerettel rendelkezünk. Részben azért nehéz az ilyen ügyekben való döntés, mert általában egy tagállamon belül kevés ezzel kapcsolatos kérdés merül fel, ezért a gyakorlat kialakításáról országon belül nem igen beszélhetünk. Másrészt pedig a határokon átnyúló ügyekben legalább két ország jogrendszere találkozik, melyek eltérően rendelkezhetnek bizonyos kérdésekben. Ugyanakkor azonban égetően nagy szükség lenne arra, hogy a felmerülő problémákra közös megoldást találjunk az Európán belüli jogbiztonság kialakítása érdekében. Ezért tartom rendkívül fontosnak az INSOL EUROPE (a fizetésképtelenségi szakértők európai szervezete) kezdeményezését, melyben valamennyi tagállam területéről felkért jogi szakértők keresik meg és foglalják össze az ő országukban ismertté vált határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárásokat, az ott felmerült problémákat, illetve azokat a pereket, amelyek ezekhez az eljárásokhoz kapcsolódnak. Az INSOL EUROPE által összegyűjtött kivonatokat a www.insolvencycases.eu honlapon lehet angol nyelven elolvasni. E gyűjtemény alapján tettem kísérletet arra, hogy néhány fizetésképtelenségi eljáráshoz kapcsolódó perben megvizsgáljam, merre megy az európai gyakorlat. Megtámadási perek A római jogi alapokon álló (Actio Pauliana) megtámadási pereket alapvetően valamennyi tagállam joga ismeri és használja. Biztosan különböznek a részletszabályok, de a lényeg ugyanaz: ha az adós ingyen vagy aránytalanul olcsón ruházta át a vagyontárgyát, vagy csalárd elem volt a fizetésképtelenségi eljárás megindítása előtt kötött szerződésben, a fizetésképtelenségi szakértő megtámadhatja ezeket a szerződéseket az adós fizetésképtelensége esetén. A magyar jogban a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 40. §-a tartalmazza az ilyen perek megindításának a feltételeit. Ha az adós ellen megindított fizetésképtelenségi főeljárás és a megtámadási per alperesének a székhelye (lakóhelye) eltérő tagállamban van, akkor azonnal felmerül a kérdés, hogy vajon hol kell megindítani a pert és milyen jog alapján kell azt lefolytatni. Az Európai Unió Bírósága a C-339/07 számú Deko-Marty Belgium (vagy Seagon néven is emlegetik) ügyben kimondta, hogy „a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2000. május 29-i 1346/2000/EK tanácsi rendelet 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azon tagállam bíróságai, amelynek területén a fizetésképtelenségi eljárást megindították, joghatósággal rendelkeznek a valamely másik tagállamban létesítő okirat szerinti székhellyel rendelkező alperes ellen benyújtott, fizetésképtelenségre alapított megtámadási kereset elbírálására.” Ez önmagában nem csak azt jelenti, hogy annak a tagállamnak a bírósága járhat el, amelyben megindították a fizetésképtelenségi főeljárást, hanem azt is, hogy annak a tagállamnak a joga alapján kell elbírálni a jogvitát, azaz a főeljárást megindító tagállam joga szerint fogják megítélni a megtámadási pereket. Ez magyar viszonylatban azt jelenti, hogy ha a nálunk megindított főeljárásban a felszámoló észleli, hogy a felszámolás megindítása előtt csalárd módon történt a vagyon kimentés stb., akkor a magyar bíróság előtt, a magyar jogszabályok (Cstv., Ptk.) alapján indíthatja a pert akkor is, ha az alperesnek másik tagállamban van a fő érdekeltségeinek a központja (ott lakik). Az INSOL EUROPE adatbázisa szerint majdnem mindegyik tagállam követi az Európai Unió Bírósága által kifejtett elvet (43, 148, 233, 244 számú összefoglalók), csak egy ügyben, a 274. számon összefoglalt esetben volt más véleményen a bíróság, és azt mondta, hogy nem a főeljárás tagállama szerinti bíróságnak kell az ilyen pert tárgyalnia, hanem a Brüsszel I. rendelet (44/2001/EK) alapján kell meghatározni, hogy melyik tagállamnak van joghatósága az ügy lefolytatására. A tényállás szerint egy német cég pénzt utalt egy litván társaságnak azt megelőzően, hogy a német társaság fizetésképtelenné vált. A német társaságnak volt egy lett hitelezője és ez a hitelező megtámadta az átutalást Litvániában. A bíróság úgy döntött, hogy az átutalás nem kapcsolódik közvetlenül a fizetésképtelenségi eljáráshoz, ezért úgy határozott, hogy a litván bíróságnak van joghatósága eljárni az ügyben. Az ismertetett Deko-Marty ügyben alkalmazott megoldás szerint a német bíróságnak állt volna fenn a joghatósága. A holland bíróságok ítéleteikben (148, 233) kifejezetten azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy a főeljárást megindító tagállamok joghatósága kizárólagos-e vagy sem a megtámadási perekben, azaz lehet-e más tagállamban is (ha van joghatóságot megalapozó ok) ilyen eljárást kezdeményezni. E határozatokban kimondták, hogy a peres bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia a joghatóságát, és a főeljárást megindító tagállam joghatósága a megtámadási perekre kizárólagos. Folyamatban levő peres eljárások A Rendelet 15. cikke szerint „a fizetésképtelenségi eljárásoknak az adós rendelkezése alól kivont vagyontárggyal vagy joggal kapcsolatos, folyamatban lévő eljárásra gyakorolt hatásaira kizárólag annak a tagállamnak a joga alkalmazandó, ahol az eljárás folyamatban van.” Első olvasatra természetesnek tűnik a rendelkezés, persze hogy annak az államnak a jogát kell alkalmazni, ahol az eljárás folyik. A Rendelet „Indokolásaként” használt Virgós-Schmit Jelentés magyarázatként azt teszi hozzá, hogy annak az államnak az eljárási joga határozza meg, hogy a folyamatban levő eljárást fel kell-e függeszteni, folytatható-e, és kell-e valamilyen eljárásjogi változtatás arra tekintettel, hogy a fizetésképtelenségi szakértő lépett az adós helyére, amely előtt az eljárás folyamatban van. Nagyon érdekes a különböző összefoglalókat olvasni (74, 193, 119), mert ebből kiderül, hogy a tagállamok egy részében a fizetésképtelenségi eljárás megindítása esetén a folyamatban levő pereket fel kell függeszteni. A 193. számú esetben például a bíróság kifejtette, hogy „a folyamatban levő ügyet fel lehet felfüggeszteni annak a tagállamnak a joga szerint, ahol a per folyik még akkor is, ha annak a tagállamnak a joga, ahol a fizetésképtelenségi eljárást megindították, nem biztosít ilyen eljárásjogi lehetőséget”. Magyarországon sem a fizetésképtelenségi jog, sem az eljárásjog nem tartalmaz ilyen felfüggesztésre vonatkozó rendelkezést. A Virgós-Schmit Jelentésnek megfelelően mindig annak az államnak az eljárásjogát kell alkalmazni, ahol a peres eljárás folyamatban van, hiszen a fizetésképtelenségi joga nincs hatással (nem lehet hatással a Rendelet 4. cikke szerint) erre a folyamatban levő eljárásra. Nyilvánvalóan ilyen esetben a felfüggesztett eljárásról a fizetésképtelenségi szakértő, mint az adós képviselője tájékoztatást kap, és az eljárást folytató tagállam joga szerint kérheti az eljárás folytatását, vagy az egyéb jogi eszközökkel élhet, de természetesen csak olyanokkal, amelyek az általa folytatott főeljárással összhangban vannak. Vezető tisztségviselők felelőssége Ez az adatbázis tartalmaz néhány olyan összefog­lalót is, ahol az a kérdés, vajon az a peres eljárás, amelyet az ellen a vezető tisztségviselő ellen folytatnak, akinek a lakóhelye egy másik tagállamban van, közvetlenül a fizetésképtelenségi eljárásokhoz kapcsolódik – és emiatt abban a tagállamban folytatható az eljárás, ahol a főeljárás folyik – vagy pedig nem kapcsolódik, és ilyenkor a Brüsszel I. rendelet szerint határozható meg, melyik tagállam bírósága jár el. Valamennyi erre vonatkozó összefoglaló (120, 184, 239, 241) szerint a Brüsszel I. rendelet nem alkalmazható ezekben az eljárásokban, hiszen a fizetésképtelenségi szakértő indította ezeket az eljárásokat, a hitelezők összességének érdekében. Ezeknek az eljárásoknak az alapjául az Európai Közösségek Bírósága Gourdain/Nadler ügyben hozott határozata (133/78, 1979. február 22.) szolgált, melyben a bíróság kimondta az ilyen perek szoros kapcsolatát a fizetésképtelenségi eljárásokkal. Ez a megoldás akkor működik kiválóan, ha a főeljárást abban a tagállamban indították meg, ahol a társaságot megalapították. Akkor merülhet fel csak probléma, ha a főeljárást másik tagállamban indítják meg, mint ahol a társaság alapítása történt. Vajon, ha a vezető tisztségviselő nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor melyik jog alapján kell a fizetésképtelenségi szakértőnek a keresetet benyújtania? Az Európak Közösségek Bírósága szerint csak a főeljárás joga alapján lehet eljárnia a főeljárást lefolytató ország bíróságának. A Cstv. 33/A. § rendelkezései – álláspontom szerint – nem teljesítik az ebben a határozatban írt feltételeket, ugyanakkor a felszámoló által a Ptk. 339. §-ára alapított, az adós nevében indított kártérítési per esetében a Bíróság által előírt feltételek fennállnak. Csőke Andrea..

2013-08-21

Bodzási Balázs: Főbb változások az új Ptk.-nak a jogi személyekre, valamint a gazdasági társaságokra irányadó közös szabályaiban
Céghírnök 2013/8., 3-7. o.

Az új Ptk. egyik legjelentősebb változtatásaként nagymértékben kibővült a jogi személyekre vonatkozó általános rendelkezések köre. Ez azt jelenti, hogy megnőtt azoknak a közös szabályoknak a száma,...

2013-02-21

Mihóné dr. Leitner Judit: A bűncselekményből eredő vagyon elvonása – Vagyonelkobzás
Magyar Jog 2013/2. 87-92. o.

Kezdetben csak bizonyos deliktumokra korlátozódott a bűncselekményből eredő vagyon elvonása, később a büntetőjog különös részének egészére kiterjesztették alkalmazási körét és a büntetőjog általános részének jogintézményévé nőtte ki magát.

2013-01-03

Vékás Lajos: Bírálat és jobbító észrevételek az új Ptk. törvényjavaslatához (a zárószavazás előtt)
Magyar Jog 2013/1. 1-7. o.

Déjà vu, kiált fel a jámbor olvasó – és joggal. A fentihez hasonló cím alatt jelent már meg egy írás e folyóirat hasábjain jelen sorok szerzőjétől, az új Ptk. viszontagságos történetének egy korábbi válságos pillanatában. Ismétli magát a történelem?

Tételek: 101 - 112 / 112 (6 oldal)
Copyright © 2014 HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó | Minden jog fenntartva.