2021-03-24

Horváth Gábor: Kiegészítő nyugdíjalap, bérgarancia, biztosítás – nem csak labdarúgóknak, a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének szemszögéből

Sportjog, 2020/4., 1-6. o.


Az elmúlt évek elhivatott és következetes munkájának eredménye, hogy stabil gazdasági alapokon fejlődő szakmai pályára állhattak – elsősorban – csapatsportágaink. Ne dőljünk azonban hátra, biztosítsuk be a jövőnket nem várt, de azért előforduló élethelyzetekkel szemben. A jelenlegi gazdasági környezet lehetőséget ad arra, hogy egy olyan területtel is foglalkozzunk, amelyre eddig nem fektettünk hangsúlyt. Jótékony hatással van a sportolók teljesítményére, ha nyugalmat, biztonságot és kiszámíthatóságot nyújthatnak családjuk részére. Lássuk, hogyan gondoskodhatunk magunkról és másokról a sport területén!

Külföldön – nem csupán nyugaton – évtizedek óta működnek olyan megtakarítási, öngondoskodási, nyugdíj- és biztosítási elemeket tartalmazó pénzügyi alapok, amelyek elsősorban a sportolók aktív pályafutása utáni stabil anyagi hátteret, kezdőtőkét hivatottak megteremteni. A külföldön játszó magyar játékosok hazatérve arról számolhattak be magyarországi – nem is olyan régen gyakorlatilag még a sportolói szerződést sem ismerő –, ugyancsak hivatásos sporttársaiknak, hogy ők bizony aktív pályafutásuk végével (nem csak hazai viszonylatban mérve) nem kevés összegű megtakarításhoz jutottak, legyen az egyösszegű vagy járadék formájában történő kifizetés. A nyugati országokban idejében felismerték, hogy a sportolóknak sokkal rövidebb idő alatt, egy átlag labdarúgót tekintve például 35 éves korukra, még az aktív sportolói életpálya alatt szükséges oly mértékű megtakarításra szert tenniük, ami segítségül szolgálhat legalább az aktív pályafutást követő átmeneti időszakban, illetve segít a civil életben elindulni, a kezdőtőkét jelentő pénzügyi alapokat megteremteni. Egyes külföldön játszó hazai játékosok így például a megtakarítást hazai vállalkozásuk beindításához használták fel anyagi erőforrásként, mások saját ingatlan vásárlásához, és így a családi alapok megteremtéséhez használták önerőként. Nálunk a sportolók számára még a rendszerváltás idején is egyes vállalatok, tsz-ek, vagy a rendőrség, pénzügyőrség berkein belül volt egyáltalán elérhető bármilyen olyan szerződéses jogviszony, amely a sportolói státuszukat igazolta. A rendszerváltást követően a kezdeti kihívást tehát az jelentette, hogy kialakítsák a sport saját rendszerét.

1. A sportolói jogviszony

Jóval a kilencvenes éveket követően, hosszú hányattatás után jutott oda a magyar sportközeg, hogy megszülethetett a sportról szóló 2004. évi I. törvény. Ekkorra érett meg a magyar sportélet arra, hogy törvényi szinten szabályozzák azt, hogy a hivatásos sportolók alapvetően munkaviszony alapján, fizetés ellenében végzik tevékenységüket. A Sporttörvény kivételesen megbízási jogviszonyban is lehetővé teszi a sportolók számára a „munkavégzést”, azonban csapatsport esetében a munkakör, a jogviszony és a végzett munka jellege, tartalmi elemei alapján, a személyes és rendszeres, folyamatos munkavégzés, a munkáltató klubot megillető széles körű utasítási, irányítási és ellenőrzési jog miatt a gyakorlat azt mutatja, hogy munkaviszonyon kívül más jogviszony nem is lenne alkalmazható. Kivételt képeznek ez alól talán az egyéni sportok. Említésre méltó az is, hogy a Sporttörvény jelenleg hatályos megfogalmazása azon kor eredménye, azaz a 8. §-ának fejlődéstörténete még arra az időszakra vezethető vissza, amikor számos sportoló egyéni vállalkozóként, kvázi „beszámlázós” félként űzte az egyes sportegyesületek égisze alatt, vagy akár nemzetközi és olimpiai versenyeken magyar színekben az adott sportágat. Ezt az áldatlan állapotot rendezte a Sporttörvény. Az elmúlt időszakban bekövetkezett további, elsősorban adózást érintő jogszabály-módosítások miatt pedig eljött az ideje egy újabb átfogó törvénymódosításnak, miután mára már elmondható, az infrastruktúra és a szakmai oldal sikeresen konszolidálódott. Annak érdekében, hogy a hivatásos sport hazánkban szélesebb körben is vonzerővel rendelkező életpálya lehessen, elengedhetetlen ezen a téren is a hazai sportélet felzárkóztatása, azaz a megfelelő előtakarékossági rendszer kialakítása.

Habár a Hivatásos Labdarúgók Szervezete számtalanszor, már évtizedekkel ezelőtt kezdeményezte egy – amennyiben az egyes elemeket ötvözzük – vagy akár több különálló nyugdíj (beleértve a megtakarítást) – bérgarancia – biztosítási alap létrehozását, és hangsúlyozta azt, hogy ez a hármas intézmény hogyan és miként szolgálhatná az aktív pályafutást követő időszakra vetítve továbbra is hiányzó szociális háló intézményét, valahogy mindig más volt akut, aktuálisan kezelendő, így még ha napirendre is került az alap témája, érdemi intézkedésekre nem került sor. Természetesen a HLSZ kezdeti munkájában sem feltétlenül az ilyen alap vagy alapok létrehozása volt a prioritás, hanem a szerződéses környezet rendezése – legfőképp például az, hogy a sportolóknak legyen írásbeli szerződésük, vagy éppen a szerződések tükrözzék a tényleges helyzetet, gondolunk itt elsősorban arra, hogy a sportolókat munkaszerződéssel foglalkoztassák. A munkaszerződés volt tehát az első lépés, amit tartalmi elemekkel is meg kellett tölteni, mégpedig minimumkövetelményekkel, amelyeket valamennyi, FIFA- és UEFA-hatály alá tartozó országban kötelezően rendeltek alkalmazni. A hosszadalmas munka végül 2016-ban hozta meg a gyümölcsét, amikor is Magyarországon bevezették a Nyilvántartási és átigazolási szabályzat mellékletét képező, a hivatásos labdarúgóval való szerződés megkötésekor kötelezően alkalmazandó munkaszerződés-mintát. A szerződés az UEFA minimum szerződéses feltételeket alapul véve – többek között – olyan fontos munkaviszonyelemeket rögzít mintegy 13 oldalon keresztül, a hivatásos labdarúgókra szabva, mint a rendszeresen, határidőben fizetendő munkabér és annak összetevői, a táppénzre és üzemi baleset esetére vonatkozó rendelkezések, azzal, hogy bizonyos pontokat a jogviszonyra irányadó háttérjogszabályok és versenyszabályzat tölt meg tartalommal.

2. Megtakarítási alap(ok): nyugdíj – bérgarancia – biztosítás

A jelen cikk fő témájára, a nyugdíj – bérgarancia – biztosítás triumvirátusát képező megtakarítási alapra visszatérve a HLSZ az elmúlt években a nemzetközi partnerszervezeteitől (FIFPRO-tagok) összegyűjtötte azokat a mintákat, amelyek példaként szolgálhatnak egy saját, hazai viszonyokra szabott alap megteremtéséhez. Egyes országokban a megtakarítási, nyugdíj- és biztosítási elemeket ötvözték a leghatásosabb és legkívánatosabb cél elérése érdekében, más országokban ugyanazt a célt szem előtt tartva a helyi sajátosságokra figyelemmel csak egy-egy elemre fókuszáltak.

Írországban például évek óta létezik a kormány által kötelező jelleggel bevezetett, valamennyi sportoló számára elérhető program, melynek keretében a sportoló a befizetett adóalapot képező jövedelme 40%-ának visszaigénylésére jogosult; ez nem mellesleg a fekete­piac kiküszöbölésére is rendkívül eredményesnek mutatkozott. Arra az eredményre is büszkék az írek, hogy így nemcsak az ír sportolókat ösztönzik arra, hogy az országban maradjanak, hanem számos külföldi sportolót is hosszabb távra az országba vonz a kedvező adózási környezet.

Svédországban nem központosított, hanem klubonként egyénileg kidolgozott formában működik évek óta, azzal, hogy a játékos dönti el, hogy aktív pályafutása alatt fizetésének mekkora részét fekteti az alapba. Az utóbbi években minél több sportoló bevonása érdekében kidolgoztak egy olyan új kollektív szerződést, amely egyfajta áthidaló megoldásként megfelelő biztonságot és fedezetet nyújt a játékosok számára a szerződés nélküli időszakra is.

Belgiumban jogszabályi szinten, kötelező jelleggel vezették be azt az elsősorban az első osztályban játszó, nemcsak hazai, hanem külföldi játékosok számára is elérhető programot, amelynek keretében a munkáltató fizet bizonyos összeget a munkabéren felüli keret terhére, 35 évesen pedig egyösszegű kifizetés illeti meg a sportolót. A belga programot illetően maga a HLSZ is pozitív tapasztalatokról tud beszámolni, ugyanis számos rövidebb-hosszabb ideig Belgiumban játszó játékost segített 35. életéve betöltésekor a megtakarítási összeg igénylése során. Fontos kiemelni, hogy a program hatálya alá tartozó munkabér ebben a kontextusban nemcsak a rögzített összegű havi fizetést jelenti, hanem valamennyi prémiumösszeget is, az aláíráspénzek és egyéb béren kívüli juttatások kivételével. Kivételesen, egyedi elbírálás mellett, 35 éves kor betöltését megelőzően is sor kerülhet a kifizetésre, például jelzáloghitel igénylése vagy törlesztése esetén önerőként felhasználható.

Finnországban még viszonylag frissen kidolgozott az a finn játékosszervezet által létrehozott megtakarítási alap, mely máris nagyon népszerű a sportolók körében, ugyanis a kormányzati támogatásnak köszönhetően a sporttörvény és a vonatkozó adójogszabályok adta lehetőségekkel élve a sportolók az éves jövedelmük akár 50%-át is befektethetik, jelentős kedvezményeket tartalmazó adófizetési kötelezettség pedig csak halasztott jelleggel jelenik meg, általában az életkor és az aktív karrier befejezésétől függően 2–10 év elteltével.

Belgium mellett talán az egyik legrégebbi a Hollandiá­ban működő, a szövetség és a kormány támogatását élvező program, mely nemcsak a standard, hanem kollektív szerződésben is szabályozott, így kötelező valamennyi hazai játékos számára, a külföldi játékosok pedig opcionális jelleggel élhetnek a program adta lehetőségekkel. Minden hivatásos játékos, aki Hollandiában él vagy egy holland egyesülettel van szerződése, jogosult és köteles részt venni ebben a konstrukcióban. A labdarúgó-karrier végét követően, attól függően, hogy mennyi pénz halmozódott fel, havonta kap a játékos „nyugdíjat”. Ha 25 200 eurónál kevesebbről van szó, egy összegben történik a kifizetés, ellenkező esetben az adott összegtől függ, hogy mekkora összegeket milyen futamidőn keresztül kap a játékos. A teljes jövedelem után kell havonta befizetést teljesíteni az alapba, mégpedig úgy, hogy a munkáltató klub vonja le a meghatározott összegeket a játékos jövedelméből. A jövedelembe beletartoznak a bér mellett a különböző egyszeri juttatások, prémiumok, bónuszok is, nemzetközi meccseken való részvételért fizetett pénzek, ha azok a klubbal kötött szerződés hatálya alá tartoznak. Az alap kezelé­séért felelős szervezet biztosítja, hogy a lehető legkisebb kockázattal fektessék be az alapba befizetett pénzeket, a játékosok pedig éves tájékoztatást kapnak az „egyenlegről”. Nagy előnye még, hogy a játékos profi karrierje vége előtt bekövetkező halála esetén a családja jogosult a juttatásokra. Házastársát és gyermekét alanyi jogon megilleti, házastárs és gyermek hiányában arra is van lehetőség, hogy a jogosult rendelkezzen arról, halála esetén kit illessen meg az alap.

A fentiekben bemutatott és központosított jelleggel alkalmazott megtakarítási alapok mellett Norvégiában örvend még nagy sikernek egy elsősorban önkéntes jelleggel, egyéni befizetések mellett működő program. A programot kezdetben a csapatsporthoz kapcsolódó kedvező adózási körülményekkel népszerűsítették, mostanra pedig már gyakorlatilag egy önálló nyugdíj­alappá nőtte ki magát, a sportolók ugyanis felismerték, hogy a fizetésük bizonyos százalékát jobban megéri adómentesen a pénzügyi alapban gyűjtögetni, a végén pedig egy összegben vagy járadék formájában, ráadásul jelentős adókedvezménnyel felhasználni. Érdemes megjegyezni, hogy Norvégiában a sportolói érdekképviseleti szervezet a labdarúgás mellett több sportágra, például a jégkorongra és a kézilabdára is kiterjed.

Angliában a PFPS (Professional Footballers Pension Scheme) a hivatásos labdarúgók és hozzátartozóik anyagi biztonságát segíti elő a labdarúgók karrierje alatt és után. A rendszert vagyonkezelő irányítja független tanácsadók segítségével. Az lehet tag, aki hivatásos labdarúgó és a Ligába tartozó valamelyik egyesület játékosa. A rendszer alapja a klubok közötti átigazolások során fizetett átigazolási illeték. Nem a játékosok közvetlen befizetéseiből áll össze az alap, bár meghatározott mértékig ők is teljesíthetnek kiegészítő befizetéseket. Arra is lehetőség van a kiegészítő befizetések mellett, hogy a játékos megegyezik a klubbal, hogy a klub fizet be az alapba a játékos nevében, és ennek megfelelően csökkenti a játékos fizetését. Lényeges elem itt is, hogy adókedvezmények vonatkoznak a juttatásokra, valamint ha a játékos betegség vagy sérülés miatt nem tud aktívan játszani, tagja marad a rendszernek, illetve amennyiben olyan komoly sérülésről van szó, ami lehetetlenné teszi a hivatásos karrier folytatását, korengedményes nyugdíjazásra van lehetősége, a vagyonkezelő jóváhagyásával. A holland példához hasonlóan a játékos halála esetére megjelölheti, hogy kit kíván kedvezményezettnek megnevezni, özvegyi járadékban részesíteni.

Franciaországban is a nyugdíjas évekre fókuszálnak a különböző kötelezően és/vagy önkéntes alapon működő pénzügyi alapokkal. E példákon kívül tőlünk nemcsak nyugatabbra ismerték fel ezek jelentőségét. Görögországban például, még ha jelenleg nyugdíjalappal nem is tudnak segíteni, de első lépésként egy hatékonyabban működő bérgarancia-alap is hasznos eszköz a játékosok anyagi stabilitásának megteremtése érdekében, különös tekintettel arra, hogy az utóbbi években egy-egy klub megszűnésekor többször is előfordult, hogy a ki nem fizetett munkabéreket pótolni kellett. 

3. A HLSZ „Második Karrier – Karrier Életív” program

Az előzetes felmérések és főleg a külföldről hazatért játékosok pozitív példája azt mutatta, hogy a civil tervek megvalósításában a kezdeti lépésekben is nagy segítséget jelenthet egy hasonló célokat szolgáló hazai program. A HLSZ, szakmai oldalról a Groupama Garancia Biztosítóval együttműködve, a Nyugat-Európában évtizedek óta sikerrel működő alapok mintájára a hazai jogszabályi és adózási környezetre kidolgozott egy olyan nyugdíj-, megtakarítási és biztosítási elemeket ötvöző programot, az ún. HLSZ „Második Karrier – Karrier Életív” programot, amely az aktív sportolói kar­riert követő civil élet kezdeti lépéseiben nyújtana segítséget. A program lényege, hogy a professzionális labdarúgók – vagy éppen a klubok az általuk foglalkoztatott labdarúgók után – fizetésük egy előre meghatározott részét befizetik egy biztonságos alapba. A biztonságos alapba fektetés a program kidolgozása során mindvégig szempont maradt, a folyamatos, hónapról hónapra gyarapodó megtakarítás elsődleges célja pedig az, hogy a futamidő végére – amely általában megegyezik a labdarúgó pályafutásának a végével – egy tekintélyes summa álljon a játékos rendelkezésére, hogy nekivágjon élete „második félidejének”. Hatalmas segítség ez, hiszen csak keveseknek adatik meg, hogy a labdarúgás kötelékében tevékenykedjenek tovább – a civil szférában való elhelyezkedés pedig általában nem megy egyik napról a másikra. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg labdarúgó élt és él csak a mának, nem gondolva a sportolói karrierjét követő időszakra: amikor utoljára tapsolnak a szurkolók, és végleg elhalványulnak a fények a stadionban, másnap nem jó érzés üres zsebbel ébredni. A labdarúgókkal kapcsolatban – sajnálatosan – kialakult sztereotip gondolatok helyett a Karrier Élet­ív program kitűnő bázist nyújthatna a labdarúgók és családjaik anyagi biztonságának megteremtéséhez és egy második karrier megkezdéséhez, azért, hogy senkit ne érjen váratlanul az utolsó sípszó.

A program az infrastrukturális fejlesztések mellett egy újabb fontos állomást jelent a magyar labdarúgás európai élmezőnyhöz való felzárkóztatásához. A hosszabb távú tervek között szerepel, hogy a külföldi mintákon alapuló rendszer elhozza a biztonságot valamennyi hivatásos sportoló részére.

3.1. Gondoskodás – öngondoskodás

Azon túlmenően, hogy a HLSZ mindig is fontosnak tartotta, hogy felhívja a játékosok figyelmét az öngondoskodásra, a sportolók munkakörülményeinek javítása céljából is javasolja a Karrier Alap program intézményesített formában történő bevezetését, ami egyfajta szociális hálóként valamennyi sportoló számára a szövetség maximális támogatása és az adózási környezet előnyeinek kihasználása mentén rendelkezésre állhatna. Habár a kapcsolódó biztosítási keretszerződést aláírásával számos klub kifejezte csatlakozási szándékát a programhoz, azon játékosok esetében pedig, akiknek a klubja nem csatlakozott a programhoz, a HLSZ kollektívája nyújtott lehetőséget csoportos biztosítási szerződés megkötésére és így az öngondoskodási lehetőség kihasználására, a program szélesebb körben történő alkalmazása egy bizonyos pont után elakadt. Csapatlátogatásaink és előzetes felméréseink alapján ugyanis azt tapasztaltuk, amennyiben a klubok részéről nagyobb támogatottságot kapna a program, a sportolókat határozottan érdekli annak akár kötelező jelleggel történő bevezetése, nemcsak egyéni, hanem csapatszinten is. A hatályos MLSZ-szabályzatok megfelelő módosításával (például a licencfeltételek közé való beépítéssel) minden hivatásos sportolói jogviszony esetében lehetővé tudnánk tenni ennek a speciális, személyre szabott megtakarítási-öngondoskodási formának a bevezetését Magyarországon is, ami jelentős előnyökkel jár mind a sportolók, mind a klubok, mind az egész labdarúgás és a sporttársadalom számára.

A különböző mintákat összehasonlítva Magyarországon, a jelenlegi adózási körülményekre is figyelemmel, a HLSZ egy olyan, a szövetség támogatása és a szabályzatok megfelelő módosítása mellett bevezetett, és így valamennyi hivatásos sportolóra vonatkoztatva kötelező jelleggel alkalmazandó, öngondoskodásra épülő szociális hálót, megtakarítási programot tart a leghatékonyabbnak, amely szerint a sportolók a jövedelmük egy meghatározott százalékát – például részben akár az alapbéren felüli juttatások terhére – befizetik egy biztonságos befektetési alapba. Gyakorlati oldalát tekintve a befizetés történhet oly módon, hogy a klubok az általuk foglalkoztatott sportolók esetében a jövedelemnek ezt a részét közvetlenül az alap javára teljesítik. A befizetés összege a munkabér bizonyos százalékáig terjedne, a sportolók számára pedig aktív sportolói pályafutásuk befejezésekor egyösszegű kifizetést jelentene a megtakarítás. Az adófizetési kötelezettség az alapból történő kifizetéskor keletkezik, bizonyos időtartam (a kidolgozott minták szerint 10 év) elteltével pedig ez jelentős adókedvezménnyel járhat.

A HLSZ álláspontja szerint a vonatkozó szabályzatok megfelelő módosításával a felvázolt minta nemcsak az adó- és járulékkedvezmények miatt lehet vonzó valamennyi fél számára, hanem, mint ahogy a külföldi minták mutatják, egyúttal a feketepiac kiküszöbölésében is rendkívül eredményesnek mutatkozhat, valamint nemcsak a hazai sportolókat ösztönzi arra, hogy az országban maradjanak, hanem számos külföldi sportolót is hosszabb távra az országba vonz ez a konstrukció.

3.2. Központi támogatás, munkáltató klubok felelősségvállalása, játékosok öngondoskodása

Le kell szögeznünk, hogy a fentiekben bemutatott pénzügyi alap formai megvalósítása és időzítése is releváns tényezője a hatékonyságának. Figyelemmel arra, hogy kezdetben elsődlegesen a sportszakmai oldalt, az infrastruktúra-fejlesztést tartották szem előtt, most pedig, miután a sportélet valamennyi területén konszolidálódott a helyzet, már eljött az a korszak, amikor időszerű kormányzati szinten is foglalkozni a jogintézménnyel. A sportkörnyezet ugyanis most tart ott, hogy a kormány támogatásával nemcsak a labdarúgásnál, hanem a sport más területein is szerepet kaphatna az öngondoskodás, nyugdíj-megtakarítás. Az adózási és pénzügyi oldalt tekintve érdemes elemezni, hogy milyen hatás érhető el akkor, ha nem a játékosok lennének a szerződő és fizető felek: a klubok támogatásával, a különböző felhasználási célokat szem előtt tartva, jelentős megtakarítás érhető el. Ez a konstrukció ugyanis nemcsak a munkavállalók számára szolgál pénzügyi előnyökkel, azzal, hogy a labdarúgók például tízéves futamidővel – ennyi évig tartó aktív karrierrel – számolva, annak lejártakor kedvezményes adózási feltételekkel juthatnak hozzá a megtakarításukhoz, hanem a munkáltató klubok számára sem elhanyagolható a járulékkedvezményekkel járó előnyök miatt.

Ahogy azt fentebb említettem, érdemes lenne például magába a versenyszabályzatba beépíteni indulási feltételként, hogy a klubnak jövedelempótló biztosítást kell kötnie a labdarúgója számára, valamint hogy a munkáltató klubok felelősségvállalását és a játékosok öngondoskodását szem előtt tartva a többes funkciót betöltő megtakarítási alap javára is kötelesek legyenek a felek – a klub és a játékos egyaránt – kifizetést eszközölni.

Annak ellenére, hogy minden szereplő a maga módján elismeri, hogy csak pozitívummal járna egy-egy fent hivatkozott célnak rendelt alap létrehozása, be kell látnunk, talán túl sokat vártunk el a kezdeti törekvésektől. Hiába értettünk egyet a tekintetben, hogy egy alulról jövő kezdeményezéssel lehet leginkább célt érni, központi támogatottság nélkül a lelkes játékosok sajnos kisebbségben vannak a megtakarításban még nem gondolkodó játékosokhoz képest. Mire pedig egy érettebb gondolkodású játékos végre felismeri ennek a jelentőségét, gyakorlatilag a sportkarrierje végére ér. Pedig, ha jobban belegondolunk, a program nemcsak a játékosoknak kedvez azzal, hogy megtakarításuk képződik, hanem a klubnak is, mert így egy-egy váratlan esemény esetén nem jelent akkora terhet számára egy sérült, nem hasznos játékos eltartása. Ugyanígy akár a szövetségnek is, azzal, hogy amellett, hogy maga a megtakarítás ténye is pozitív üzenetet hordoz, a bajba jutott klubok és/vagy játékosok megsegítésére nem kell különböző segélyeket osztaniuk, hanem mindig lenne egy alap, amihez ilyenkor fordulhatnának. Ezt a fajta megoldást szorgalmazza az a jelenlegi kormányzati hozzáállás és cél, hogy nem a segélyek osztogatása jelenti a megoldást, hanem különböző források esetleges átcsoportosítása. Közös vezetői felelősségünk, hogy olyan helyzetbe hozzuk az öngondoskodás fontosságát még fel nem ismerő fiatal játékosokat, amelynek következtében később sok problémától megóvjuk őket. Ez ma csak központi akarattal valósítható meg.

4. Aktualitások

Amennyiben együttesen nem, csak külön-külön lennének megvalósíthatóak a program egyes elemei, úgy a bérgarancia-alap létrehozása lenne talán a legégetőbb amiatt, mert a jelenlegi Covid-SARS koronavírus-járvány ideje alatt is nagy szükség lett volna egy, a játékosok jövedelemkiesése esetén anyagi biztonságot jelentő bérgarancia-alapra. Különös figyelemmel arra, hogy míg a kormányzati intézkedések számos szektorban vezettek be mind a munkáltatókat, mind pedig a munkavállalókat érintő járulék- és adóterheket könnyítő átmeneti szabályokat, addig a járvány első hulláma alatt a sportolók kezét szinte elengedte a kormány azzal az egyébként más szektorban példa nélküli intézkedéssel, amikor lehetővé tette a munkáltató klubok számára az akár 70%-os fizetéscsökkentést. A második hullámban a veszélyhelyzet ideje alatt az egyes gazdaságvédelmi intézkedésekről szóló 485/2020. (XI. 10.) kormányrendelet szerencsére az egyoldalú fizetéscsökkentést már nem tette lehetővé, ellenben különböző adókedvezmények biztosításával és bértámogatások nyújtásával segíti kezelni, tehermentesíteni a koronavírus-világjárvány egészségügyi és nemzetgazdasági hatásait az emberi életek védelme és a munkahelyek megőrzése érdekében. Ennek keretében többek között adókedvezményekre jogosult az a kifizető szerv/hozzájárulás-fizetésre kötelezett, amely tényleges főtevékenységeként[1] – pusztán a sportra fókuszálva – sport- és szabadidős képzés tevékenységet (TEÁOR 8551), sportlétesítmény működtetése tevékenységet (TEÁOR 9311), sportegyesületi tevékenységet (TEÁOR 9312), testedzési szolgáltatás tevékenységet (TEÁOR 9313), egyéb sporttevékenység tevékenységet (TEÁOR 9319), fizikai közérzetet javító szolgáltatás tevékenységet (TEÁOR 9604), vagy m. n. s. egyéb szórakoztatás, szabadidős tevékenységet (TEÁOR 9329) folytat. Az adókedvezmény 2020. november hónapra vonatkozik, és kiterjed a szociálishozzájárulásiadó-fizetési kötelezettségre[2] a munkaviszonyban foglalkoztatott ter­mészetes személy foglalkoztatása tekintetében; ugyancsak kiterjed a szakképzésihozzájárulás-fizetési[3] kötelezettségre; továbbá a rehabilitációs hozzájárulás[4] fizetésére kötelezett az egy hónapra arányosan jutó hozzájárulás-fizetési kötelezettség alól mentesül, azzal, hogy a rehabilitációs hozzájárulásra a fizetésre kötelezett a 2020. évben további előleget nem fizet. Függetlenül azonban a koronavírus-járványtól, a korábbi évek tapasztalatai alapján – különösen, amikor a bajnokságot oly mértékben átalakították, hogy a korábbi 16 helyett csak 12 csapat kapott helyet az NB I.-es bajnokságban, és ez az átalakítás gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a kieső csapatokat üzemeltető klubok szinte kivétel nélkül felszámolási eljárás alá kerültek, és egyes játékosok nem kevesebb, mint féléves fizetésükkel voltak kénytelenek regisztrálni hitelezőként az eljárás során, az esélytelenek nyugalmával a tekintetben, hogy a regisztrált igényük nemzeti bérgarancia-összegen felüli része egyáltalán valaha is megtérül számukra – szükséges létrehozni egy olyan elkülönített bérgarancia-alapot, amely a klubok átmeneti pénzügyi nehézségei esetén biztosítaná, hogy a munkavállalók határidőben megkapják a járandóságukat. A nemzeti bérgarancia-alap önmagában azért nem jelent elegendő védelmet, mert – összhangban a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló 1980. október 20-i 80/987/EGK tanácsi irányelvben, illetve az Európai Parlament és Tanács ugyanezen címmel fémjelzett 2008. október 22-i 2008/94/EK irányelvében foglaltakkal – a nemzeti bérgarancia-összeg a Bérgarancia Alapról szóló 1994. évi LXVI. törvény szerint[5] legfeljebb a felszámolási eljárás tárgyévét megelőző második év – Központi Statisztikai Hivatal által közzétett – nemzetgazdasági havi bruttó átlagkeresetének (a továbbiakban: bruttó átlagkereset) ötszöröse lehet.

Felismerve annak tényét, hogy a labdarúgás presztí­zse, valamint a hivatásos labdarúgói szakmát egykor jellemző társadalmi megbecsülés helyreállításához szükséges a sportolók anyagi biztonságának megteremtése, ezen keresztül pedig a kiszámítható és stabil munkakörnyezet garantálása, a HLSZ már 2005 szeptemberében létrehozta az ún. Bérgarancia Alapot, amelynek funkciója, illetve célja – sajnos jelenleg múlt időben, kómás állapotban lévőként beszélhetünk róla – a felnőtt férfi NB I. és NB II.-es nemzeti labdarúgó-bajnokságban szereplő labdarúgók ki nem fizetett munkabérének, illetve egyéb juttatásainak biztosítása. Egy ehhez hasonló alap folytatása, bevezetése esetén az alap szervesen illeszkedne az MLSZ klublicencrendszerébe, és nem engedne teret azoknak az egyébként más munkaviszony esetén példa nélküli eseteknek, hogy játékosok 1-2 hónapot meghaladóan fizetés nélkül maradnának. Egyrészt a 2 hónapot meghaladó csúszás nem felel meg az UEFA minimum szerződéses követelményeknek, másrészt nincs még egy olyan jogviszony, amelybe „belefér” az, hogy egy munkavállaló több hónapon keresztül nem kap fizetést, úgy ebben az esetben is csak bizonyos türelmi idő elteltével élhet egyáltalán bármiféle jogorvoslattal. 

5. Társadalmi párbeszéd

Összességében nézve, az eddigi visszajelzések azt mutatják, hogy a társadalmi párbeszéd (social dialogue) részeként HLSZ- és MLSZ-körben célszerű lenne egy kollektív szerződés és többek között a biztosítás-megtakarítás-nyugdíj elemeket ötvöző pénzügyi alap közösen történő létrehozásában gondolkodni, figyelemmel arra, hogy a szervezet és a szövetség célja e tekintetben egy és ugyanaz: stabil bajnokság és pénzügyi feltételrendszer megteremtése. Ez csak úgy érhető el, ha a klubok és a játékosok is biztosítva érzik magukat „B tervvel” egy nem várt esemény, egy fő szponzor kiesése vagy akár egy világjárvány esetére. A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség és a nemzetközi játékosszervezet közötti együttműködés szerint a sportszövetség a hivatásos sportolók érdekképviseletét ellátó szakszervezettel kollektív szerződést köthet [ezt a 34. § (4) bekezdése is rögzíti]. A HLSZ lehetőséget lát az együttműködés bővítésére egy mindkét fél által közösen kidolgozott és elfogadott kollektív szerződés megkötésével, ami véleményünk szerint mindkét szervezet munkáját és a két szervezet együttműködését kölcsönösen segítené. A két szervezet együttműködése jelenleg a következő témaköröket érintően fonódik össze: sportolókat érintő szerződéses, fizetési és átigazolási kérdések; Nemzeti Vitarendezési Bizottság, Igazolási és Vitarendezési Bizottság, valamint a Fegyelmi Bizottság előtti eljárások; szabályzatok véleményezése, javaslattételek; az UEFA által előírt szerződéses minimumkövetelmények bevezetése és érvényesítése, ennek keretében mintaszerződés hivatásos labdarúgóval; valamint a fogadási csalások elleni küzdelemben való együttműködés. A két szervezet közötti párbeszéd a fent megjelölt kérdésekben folyamatos, és az MLSZ a szükséges partner a kollektív szerződés megkötéséhez, mivel Magyarországon jelenleg önálló liga nem működik, feladatait a szövetség látja el. Figyelemmel a labdarúgás harmonikus fejlődéséhez fűződő közös érdekekre, a sportban rejlő értékek tiszteletben tartása mellett közös célként fogalmazható meg a napjainkban a labdarúgás szereplői körében (ideértve a sportági szakszövetséget, a sportszervezeteket, a játékosokat és a labdarúgás területén működő egyéb érdekképviseleti szerveket) felmerülő kihívásokra közös megoldás keresése.

A biztosításokra vagy éppen azok hiányára azért érdemes legalább egy bekezdés erejéig kitérni, mivel a biztonságos és kiszámítható körülmények megteremtése végett elengedhetetlen egy jól működő és megfelelő anyagi szolgáltatást nyújtó biztosítási rendszer kidolgozása. A mintaszerződés ugyan 2016 óta megakadályozza azt, hogy egyes labdarúgók egy esetleges sérülést követő felépülési időszakban elessenek bevéte­leik jelentős hányadától amiatt, mert korábban a minimálbérre bejelentett játékosok társadalombiztosítási ellátása a tényleges kereset pótlására nem volt megfelelő, de még mindig hiányos a szabályozás a biztosítás milyenségének definiálása tekintetében. Az MLSZ-szabályzatok ugyanis csak annyit rögzítenek – várnak el? –, hogy a klubok kötelesek a játékengedély megszerzéséhez leigazolt játékosaik számára sportbiztosítást kötni. A gyakorlat azt mutatja, hogy – tisztelet a kivételnek – erre a célra a klubok a gazdasági érdekeiktől vezérelve a legolcsóbb biztosításokat használják, amelyek jellegükből eredően a sportolók érdekeivel köszönőviszonyban sincsenek, a kieső jövedelem pótlására nem igazán alkalmasak. Szükséges azonban a megfelelő tájékoztatás, és a klubok gazdasági érdekei nyomán kialakult nem megfelelő gyakorlat átgondolása, ezáltal megfelelő szabályozás kidolgozása. A munkaadói oldal számára érthetővé kell tenni, hogy egy működő sportbiztosítás megkötése nemcsak a sportolót, hanem magát a klubot is védi, amennyiben a biztosítás kedvezményezettje maga a klub. Ebben az esetben ugyanis a munkaadó számíthat a bérfizetés kapcsán keletkező költségei megtérítésére.

6. Összegzés – jövőkép

Figyelemmel a HLSZ céljaira – a magyar labdarúgók társadalmi elismertségének növelése, a játékosok érdekvédelme, így többek között a magyar labdarúgás szereplőinek segítése a munkájukhoz megfelelő pénzügyi, szakmai, erkölcsi, társadalmi háttér megteremtése érdekében; a sportolók munkakörülményeinek javítása –, szervezetünk a jövőben is keresni fogja azokat a lehetőségeket, nemzetközi mintákat, amelyek a magyar sportolókat támogatják, a jelen esetben pedig bízik abban, hogy a jelenlegi kutatási eredmények alapján elkészült megtakarítási program elnyeri a kormányzat támogatását. Előzetes felméréseink alapján ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a sportolók tetszését elnyerte, nyitottak lennének ugyanis akár a program kötelező jellegű bevezetésére, amennyiben a hatályos jogszabályi környezet megfelelő módosításával minden hivatásos sportolói jogviszony esetében lehetővé tudnánk tenni a speciális, személyre szabott megtakarítási-öngondoskodási formát, amely egyben szociális hálóként is szolgálna. Egyénileg azonban nem igazán nyert teret a gondolat, pedig szükséges lenne hangsúlyt fektetni arra is, hogy – tanulva az eddigi negatív példáiból – megelőzzük a korábbi sportolók életkörülményeinek rohamos csökkenését az aktív pályafutásuk befejezését követően. Olyan, a programot érintő adó- és egyéb jogszabályok módosításának átgondolását javasolta és javasolja a mai napig a HLSZ, melyekkel a fentiekben vázolt, öngondoskodásra épülő szociális háló hosszú távon hasznára válhatna mind a sportolók, mind a klubok, mind az egész sporttársadalom számára. 

HORVÁTH GÁBOR
ügyvéd, a Hivatásos Labdarúgók Szervezetének főtitkára




[1] Tényleges főtevékenységnek e rendelet alkalmazásában azt a tevékenységet kell érteni, amelyből a kifizetőnek, kisvállalatiadó-alanynak e rendelet hatálybalépését megelőző hat hónapban a legtöbb bevétele, de legalább bevételének 30%-a származott [485/2020. (XI. 10.) kormányrendelet 5. § (3) bekezdés].

[2] A szociális hozzájárulási adóról szóló 2018. évi LII. törvény alapján fennálló.

[3] A szakképzési hozzájárulásról és a képzés fejlesztésének támogatásáról szóló 2011. évi CLV. törvény vagy a szakképzésről szóló 2019. évi LXXX. törvény 128. §-a szerinti.

[4] A megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény szerinti.

[5] 7. § (1) A felszámoló a támogatási igény meghatározása során a támogatásra jogosult gazdálkodó szervezetnek a jogosultakkal szemben, a bérfizetési napon fennálló bértartozását, de egy felszámolási eljáráson belül jogosultanként legfeljebb a tárgyévet megelőző második év – Központi Statisztikai Hivatal által közzétett – nemzetgazdasági havi bruttó átlagkeresetének (a továbbiakban: bruttó átlagkereset) ötszörösét veheti figyelembe. Ha a gazdálkodó szervezet a támogatást ugyanazon jogosult tekintetében egy felszámolási eljáráson belül több részletben veszi igénybe, és a felszámolási eljárás egyes naptári éveiben a bruttó átlagkereset mértéke eltérő, – a támogatás következő évben történő igénybevétele esetén – a jogosultság szempontjából a magasabb bruttó átlagkereset alapján számított támogatási mértéket kell figyelembe venni.

 


Kapcsolódó termékek

Copyright © 2014 HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó | Minden jog fenntartva.