1037 Budapest, Montevideo u. 14.
+36 1 340-2304 / +36 1 340-2305
H-Cs: 8:00-16:30, P: 8:00-15:00

Tájékoztatjuk kedves Vásárlóinkat, hogy a Dialóg Eötvös könyvesboltunk technikai okok miatt, március 27-én rövidített nyitvatartással, 10-14 óráig tart nyitva!

2016-09-28

Jakab András: Fenntarthatóság az európai alkotmányjogban

Közjogi Szemle, 2016/3., 1-17. o.



Mármost a civilizációk, úgy hiszem, az egymást követő kihívásokra adott sikeres válaszok révén születnek és növekszenek. Akkor kezdenek hanyatlani és esnek szét, ha olyan kihívással szembesülnek, melyre nem képesek válaszolni.[1]

Jakab András
Kép forrása: http://jog.tk.mta.hu/


A fenntarthatóság a jogállamhoz, az emberi jogokhoz, a szuverenitáshoz vagy a demokráciához képest viszonylag új alkotmányjogi kulcsfogalom.[2] Egyre gyakrabban jelenik meg explicit formában az alkotmányjogi diskurzusban, és – ami ennél is fontosabb – segítségével egy fogalomkörben rekonstruálható számos jelenleg folyó alkotmányjogi vita.[3] A fenntarthatóságba különböző, hosszú távú társadalmi kihívásokra adott válaszok tartoznak, amely kihívásokra a demokratikus mechanizmusok nem képesek hatékony választ adni. E mechanizmusok ugyanis a választási ciklusokon alapulnak, következésképpen strukturális jellemzőjük a „rövidlátás”. Európai alkotmányjogon ebben a cikkben egy­aránt értem az EU elsődleges jogát és a nemzeti alkotmányjogi dokumentumokat.[4]

Az alábbiakban először vázolom a jelenkori társadalmakat érő, fenntarthatósággal kapcsolatos kihívásokat, különös tekintettel Európára (1). A tanulmány fő részében bemutatok néhány lehetséges alkotmányos választ ezekre a kihívásokra (2). A záró részben pedig összefoglalom a dolgozat gondolatmenetét (3).

Egy előzetes terminológiai megjegyzés: az elterjedtebb „fenntartható fejlődés” helyett a „fenntarthatóság” kifejezést használom.[5] Noha a két fogalom csaknem egybeesik, az utóbbi valamivel kevésbé ambiciózus: a fenntarthatóság nem kívánja meg a helyzet javulását, pusztán azt, hogy a dolgok ne forduljanak rosszabbra.

1. A fenntarthatósággal kapcsolatos kihívások

A legtöbb ember morális intuíciója és józan esze bizonyára azt diktálja, hogy valamennyi társadalom törekedjék a fenntarthatóságra. A fenntarthatóság igazolásának egyik módja az lehet, ha az osztó igazságosságra (pontosabban a nemzedékek közötti igazságosságra) utalunk,[6] egy másik megközelítés pedig a politikai közösség hosszú távú érdekét helyezné előtérbe. Az előbbi, filozofikusabb megközelítés helyett ebben a dolgozatban az utóbbi, pragmatikusabbat követjük, abban a reményben, hogy ezzel minimalizálhatók az érzelmileg túlfűtött viták. A fenntarthatóság elve nem egyéb, mint a politikai közösség hosszú távú érdeke követésének elve. A „hosszú” alapvetően bármely, a szokásos négy- vagy ötéves választási cikluson, azaz a demokratikus politikusok elsődleges időhorizontján túlnyúló időtartam lehet.

A fenntarthatóságot számos tényező veszélyeztetheti. Például az EU Sustainable Development Indicator (azt az Eurostat állította össze a 2006-os EU Sustain­able Development Strategy alapján) 106 egyedi mutatóból áll (ezek némelyike maga is összetett), köztük az oktatással, közegészségüggyel, a termékenységi rátával, a környezetvédelem egyes aspektusaival, az államadóssággal, hogy csak néhányat említsünk.[7] Az összetett indikátorok „gyenge fenntarthatóságot” feltételeznek, ami annyit jelent, hogy a tőke különbözőfajtái (környezeti, demográfiai stb.) legalább részben kölcsönösen helyettesíthetők egymással.[8] Az alábbiakban sorra veszünk egyes tényezőket: jelen sorok szerzője ezeket látja a legsürgetőbbeknek és alkotmányos szempontból a leginkább relevánsaknak.[9]

1.1. A környezeti kihívás

A fenntarthatóság fogalma a környezetvédelem területéről, egészen pontosan a 18. századi német erdőgazdálkodási szakirodalomból származik.[10] Az eredetileg etikai[11] és gazdaságtani fogalmat később az ENSZ-dokumentumok terjesztették el a 20. század jogi gondolkodásában.[12] A környezetvédelemben általában úgy szokás meghatározni, mint a természeti erőforrások olyan használatának tilalmát, amelyek akadályoznák a hasonló jövőbeli szükségletek kielégítését (a források kimerítése vagy a szennyezés miatt).[13] Témánk szempontjából mindez nem elsődleges fontosságú; csak azért említjük, mert jól látszik belőle a fogalom eredete és sokoldalúsága. Tekintve azonban, hogy a környezeti szempontról számos elemzés készült (ráadásul itt a legerősebb a tudományos összhang, ezért a kérdések leginkább technikaiak és jogtechnikaiak), inkább más jellegű kihívásokra fogunk koncentrálni.

1.2. A pénzügyi kihívás

Az államadósság halmozása a jelen nemzedék tagjai között osztja el a jövő nemzedékek erőforrásait,[14] a demokráciák pedig hajlamosak eladósodni.[15] Általában nagyobb népszerűséget élvez a pénz elköltése, mint a megtakarítása; az emberek szívesen veszik igénybe a közszolgáltatásokat, de nem szívesen fizetnek adót, amiből finanszírozni lehetne azokat.[16] A demokráciák pedig természetüknél fogva általában a népszerű megoldásokat választják. Az a helyzet, hogy minél nagyobb a versengés egy demokráciában, annál valószínűbb, hogy a költségvetési deficit növekszik, mivel a kiélezett versenyben a pártok kénytelenek „fizetni” a szavazatokért (vagyis ígéretet tenni rá), ha győzni szeretnének.[17] A demokratikus társadalmak eladósodásának másik magyarázata, hogy kevésbé centralizáltak, azaz politikai rendszerük fragmentált.[18] Fragmentált rendszerben pedig minden politikai tömörülés a maga szavazóira, illetve támogatóira igyekszik fordítani a közpénzeket.[19] Minél erősebb a fragmentáltság (például ha egypárti helyett koalíciós kormány van, vagy a költségvetésbe beleszólással rendelkező második kamara), annál valószínűbb, hogy az államadósság nőni fog.[20]

Az államadósság azonban nem szükségképpen rossz. Lorenz von Stein híres mondása szerint „egy adósság nélküli állam vagy túl keveset tesz a jövőért, vagy túl sokat kíván a jelentől”.[21] Az államadósság önmagában véve nem ellentétes a fenntarthatóság elvével, csak hogyha túllép egy bizonyos mértéket. A fenntarthatatlan államadósság államcsődhöz vezet (például Mexikó 1982, Oroszország 1998, Argentína 2001), ami általában bankhitelválsággal (a magánszektor nem kap több hitelt, ezért elmaradnak a befektetések), gazdasági válsággal (a külföldi tőke menekül az országból, emellett fokozódik a belső kereslet), valamint valutaválsággal (vagy azért, mert az állam úgy próbálja fizetni az adósságait, hogy túl sokat bocsát ki a saját valutájából, s ez inflációt gerjeszt,[22] vagy mert a gazdasági válság vagy a devizahitelek törlesztésének leállítása a hazai valuta leértékeléséhez vezet a külföldiekhez képest) párosul.

Hogy mi a túl magas adósságszint, azaz hogy mi vezet államcsődhöz, az már kevésbé világos. Egyesek szerint az a túl magas, ami veszélyezteti a hitelképességet, tehát amiről a hitelezők úgy gondolják, hogy túl magas.[23] Az nem is vitás, hogy a pénzügyi fenntarthatóságnak van pszichológiai eleme (gondoljunk csak a bankpánikokra), de ez nem ad választ a tulajdonképpeni kérdésre, hogy mikor gondolhatják a hitelezők meglapozottan, hogy az államadósság túl magas.

De még ha azt a – valamivel átgondoltabb – kérdést tesszük is fel, hogy „[m]ikor gondolhatják a hitelezők meglapozottan, hogy az államadósság túl magas?”, akkor sem biztos, hogy jól ragadjuk meg a problémát. A puszta számadat (általában az államadósságnak a nemzeti össztermékhez számított aránya) nem ad választ arra, hogy az államadósság fenntartható-e vagy sem. Ha csak egy pillantást vetünk a legutóbbi globális pénzügyi válságra, akkor látjuk, hogy azok az európai országok, amelyeket a leginkább sújtott (mint Írország vagy Spanyolország), jóval kisebb államadósságot halmoztak fel (a GDP arányában), mint Japán vagy az Egyesült Államok. Csakhogy ezekben az országokban, ahogyan az eurózóna egészében, hiányoztak azok a belső mechanizmusok (pénzügyi unió, hatékony európai intervenciós mechanizmusok a tagállamok költségvetését illetően), amelyek kezelhetővé tették volna az adósságproblémát – ellentétben például az Egyesült Államokkal vagy Japánnal.[24] Egyrészt, miután egy ország tagja lett az eurózónának, nincs hatékony mód arra, hogy kikényszerítsék tőle a számszerűsíthető maastrichti kritériumok betartását (az államadósság, a deficit vagy az infláció terén), másrészt a puszta számok önmagukban egyébként sem jelzik előre, hogy az illető gazdaság fenntartható-e vagy sem.

További megfontolást érdemlő tényezők az államadósság eredete (befektetésre vagy nem termelési célokra költötték-e; a nyugdíjak az utóbbiak közé tartoznak, de más esetekben gyakran egyáltalán nem könnyű a kettőt elhatárolni), az ország demográfiai kilátásai (ti. hogy a munkaerő csökken vagy gyarapszik),[25] az országnak nyújtott új hitelek kamatlába (ti. valójában a hitelkamatok a döntő fontosságúak, s a jelenlegi adósság csak annyiban releváns, amennyiben előre jelzi a fizetendő adósságszolgálat mértékét),[26] a gazdaság növekedése (a növekvő gazdaság magasabb államadósságot bír el, mint a zsugorodó),[27] és az államkötvények tulajdonosai (hazai vagy külföldi hitelezők).

Az államadósság tehát a pénzügyi fenntarthatóság fontos, de nem tökéletes indikátora. Nem tudjuk számszerűen megmondani, hol húzódik a fenntarthatóság határa. Más tényezőket is figyelembe kell venni, ez pedig nehezen átláthatóvá teszi a pénzügyi fenntarthatóság megítélését konkrét helyzetekben. A pénzügyi fenntarthatóságnak nincsen egyszerű képlete.

1.3. A demográfiai kihívás

Kétszáz éve még a túlnépesedéstől féltek.[28] A 20. században a Föld népességének lélekszáma 1,6 milliárdról 6,1 milliárdra nőtt.[29] Ma inkább mindennek az ellenkezője okoz problémát: az alacsony termékenységi ráta és a hosszabb várható élettartam miatt Európában a populáció csökken és elöregszik,[30] és előreláthatólag néhány évtizeden belül a világ nagy része ugyanettől a problémától szenved majd (ti. a Föld népessége néhány évtized múlva tetőzik, és onnantól kezdve a mai trendek alapján a legtöbb országban lassú elöregedés várható).[31] A legalacsonyabb termékenységi rátájú országokban újabban elért csekély eredmények ellenére,[32] a probléma továbbra is fennáll.

A megnövekedett élettartam a jobb és ingyenes (vagy legalábbis relatíve könnyen elérhető) egészségügyi ellátásnak köszönhető,[33] az alacsony termékenység pedig a szekularizációnak (és következésképpen az egyéni felelősség fokozott hangsúlyozásának), az új életlehetőségeket (és családtervezési lehetőségeket) megnyitó oktatásnak, a fogamzásgátlási módszerek orvosi fejlesztésének, annak, hogy a gyermekeket már nem befektetésnek, hanem anyagi tehernek tekintik, az állami nyugdíjrendszereknek (nincs szükségünk a gyermekeinkre, ha megöregszünk),[34] valamint a nők részleges munkahelyi emancipációja[35] és magánéleti emancipációjuk elmaradása okozta egyensúlyvesztésnek.[36]

Az emberi munkaerő a jelenlegi populációnál is jobban zsugorodik, minthogy a hosszabb várható élettartam nem jelent szükségszerűen hosszabb munkaképes kort.[37] Ennek elkerülésére az európai országok megpróbálhatják fokozni a termékenységi rátát, kitolni az idősek aktív korának a határát, bátorítani a bevándorlást,[38] valamint befektethetnek az oktatásba, hiszen kevesebb ember csak akkor termelhet ugyanannyit, ha termelékenységük nagyobb, azaz ha jobban képzettek.[39]

A demográfiai kihívások vetik fel mind közül a legnehezebb alkotmányelméleti kérdéseket a politikai közösség természetéről, amint ezt az írás későbbi részeiben látni fogjuk.

2. Alkotmányos válaszlehetőségek a fenntarthatóság kihívására

Ebben a pontban először azt fejtem ki, miért kell alkotmányos választ adnunk a fenntarthatósággal kapcsolatos kihívásokra. Ezt követően egyenként veszem sorra az alkotmányos válaszlehetőségeket (általános elvek, alapjogok, a választások és népszavazások intézményi szabályozása, valamint a közpénzügyek szabályai), amelyek hozzásegíthetnek a probléma hatékonyabb kezeléséhez.

2.1. Miért van szükség alkotmányos válaszra?

Az alkotmányok feladata, hogy rögzítsék a politika játékszabályait, és megállapítsanak olyan tabukat, amelyeket a politikusok egyébként áthágnának.[40] A demokratikusan megválasztott politikusok strukturális okokból a rövid távú (a választási cikluson belül jelentkező) következményeket tartják szem előtt, és hajlamosak a könnyebb, és szavazatokban kifizetődőbb megoldásokat választani.[41] Hogy megvédjék őket a kísértéstől, az alkotmányoknak gúzsba kell kötniük a politikusokat – ahogyan Odüsszeusz is az árbóchoz köttette magát, nehogy a szirének elcsábítsák.[42] Ez bevallottan paternalista megoldás (az alkotmányok általában is paternalista eszköznek tekinthetők): közvetve azt is megakadályozza, hogy a szavazópolgár a rossz megoldásra szavazzon, egyszerűen azért, mert bizonyos kérdéseket nem merünk a belátásukra bízni.[43]

Az alkotmányok hagyományosan csak a környezet védelmére tartalmaztak fenntarthatóságra vonatkozó rendelkezéseket,[44] az utóbbi évtized folyamán azonban (főként a gazdasági válság következtében) egyre terjedtek a gazdasági-pénzügyi fenntarthatóságot célzó klauzulák is.[45] Az európai demográfiai helyzet romlásával pedig az is valószínűnek látszik, hogy a demográfiai fenntarthatósággal kapcsolatos (például gyermekvállalási támogatási) szabályok is egyre gyakrabban jelennek majd meg az alkotmányokban. A különbözőféle fenntarthatósági rendelkezésekből következő elvárások ellent is mondhatnak egymásnak, hiszen a magasabb szintű környezetvédelem ceteris paribus a termelés csökkentését kívánja, a pénzügyi fenntarthatóság viszont éppen a termelés fokozását. Jelenleg nincsen arra alkotmányossági teszt, amely megmondaná, hogyan kell mérlegelni a fenntarthatóság eltérő aspektusait. Ez részben a probléma újdonságával magyarázható, részben az általános ténybeli bizonytalansággal a tekintetben, hogy mi vezet ténylegesen a fenntarthatósághoz, részben pedig az egyes aspektusok egymáshoz viszonyított súlyára vonatkozó morális nézetkülönbségekkel. Az utóbbi kettő miatt én sem próbálkozom ilyen teszt kidolgozásával a jelen írás keretei között, arra azonban kísérletet teszek, hogy legalább vázoljam a témával kapcsolatos tartalmi alkotmányos érvek térképét, valamint hogy néhány intézményes javaslatot is megfogalmazzak.

A pénzügyi fenntarthatóság legkézenfekvőbb őrei, a pénzpiacok sajnos nem képesek úgy ellátni a feladatot, ahogyan azt várnánk: a pénzpiacok „nem folyamatosan, és csak jelentős lemaradással büntetik a pénzügyi fegyelmezetlenséget”, ráadásul igen gyakran csak akkor, amikor már meglehetősen nagy a veszély.[46]

Abból, hogy a fenntarthatósági kihívások alkotmányos választ kívánnak, nem következik azonban, hogy a hagyományos (jogászi) alkotmánybíráskodásnak nagy szerep jutna a fenntarthatósági kérdésekben. Erre a paradoxnak látszó intézményi problémára később, a 2.5.3. alpontban fogok visszatérni.

2.2. Általános elvek

A talán legkézenfekvőbb, bár technikailag legkevésbé kifinomult módja az ilyen problémák kezelésének, ha egy általános elvet iktatunk az alkotmányba. Ez az elv felfogható a „nemzedékek közti igazságosság általános elveként” (ez pedig tekinthető a társadalmi igazságosság, vagy a szociális állam alkotmányos elve egyik alfajának – ha ez kerül bele az illető alkotmányba) vagy a „fenntarthatóság általános elveként”. Ami az előbbit illeti, az 1946-os bajor alkotmányban megtaláljuk a gondolat előzményét, jóllehet a „fenntarthatóság” kifejezett említése nélkül: „szilárdan elhatározva továbbá, hogy tartósan biztosítjuk a jövendő német nemzedékek számára a Béke, Emberiesség, és a Jog áldásait”. Ami pedig az utóbbit illeti, az EU Alapjogi Chartájának preambuluma szolgálhat példaként: „[az Európai Unió] a kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődés előmozdítására törekszik”, illetve „[e] jogok gyakorlása együtt jár a más személyek, az emberi közösség és a jövő nemzedékek iránt viselt felelősséggel és kötelezettségekkel”. A környezetvédelemmel összefüggésben pedig az EUMSz 11. cikke kifejezetten hivatkozik a „fenntartható fejlődés” elvére.[47] Hasonlóan általános elv jelenik meg a svájci alkotmány 2. cikk (2) bekezdésében: „(2) [A Svájci Államszövetség] előmozdítja a közjólétet, a fenntartható fejlődést, az ország belső egységét és kulturális sokféleségét.”[48]

Kellő dogmatikai erőfeszítéssel a legáltalánosabb alkotmányos rendelkezésből is levezethető a legkonkrétabb problémák megoldása.[49] Itt azonban ilyesmiről nem lehet szó. Egyrészt ez a jogterület még nem rendelkezik kellően kidolgozott dogmatikával és joggyakorlattal ahhoz, hogy koherens fogalmi rendszert építsen ki, s ami még fontosabb, valószínűleg nem is fog lényegesen fejlődni: az alkotmányjogászok és az alkotmánybíróságok – kevés kivétellel[50] – hajlamosak túlságosan is tekintélytisztelőek lenni, ha egy jogesetben bonyolult pénzügyi kérdések merülnek fel, amelyek következményeivel ők általában nincsenek teljesen tisztában.[51]

2.3. Alapjogok

Az embernek az a benyomása támadhat, hogy a jogok nyelve az erőforrások túlzott igénybevételére bátorít, rövid távú gondolkodásra ösztönöz, és nem veszi figyelembe a közjó tágabb felfogásait. Ez azonban nincs így: a jogosultságok nyelve csupán egy nyelv, amelyet különböző célok szolgálatába állíthatunk. Komoly dogmatikai kísérletek történtek arra, hogy a fenntarthatóság problémáit a jogosultságok érzelmileg (és jogilag) erőteljes nyelvén fejezzék ki.[52] Ezek a kísérletek jogászi kifinomultsággal és ügyességgel próbálják jogi fogalmakkal megragadni a fenntarthatósági problémákat. A környezet védelme helyett például beszélhetünk az egészséges környezethez való jogról,[53] vagy – még radikálisabb fordulattal – a (vad)állatok jogairól.[54]

A pénzügyi és demográfiai fenntarthatóság érdekében bevezethetünk újfajta jogalanyokat: ezekkel a lehetőségekkel a gyermekek szavazati jogáról (2.3.1.) és a jövő nemzedékek jogairól (2.3.2.) szóló alpontokban foglalkozom. Másfelől, amint a fejezet utolsó alpontja rámutat, újfajta jogosultságokat is bevezethetünk, valamint a meglévő jogok esetében új korlátozási teszteket, különösen a nemzedékeken átívelő pénzügyi fenntarthatóság problémáira nézve (2.3.3.).

2.3.1. Új jogalanyok I: A gyermekek szavazati joga

A modern demokráciák választási rendszere csak a bizonyos kort elért polgároknak biztosít szavazati jogot, kizárva ezáltal a gyermekeket a jog alanyainak köréből. Ez azt is jelenti, hogy az ő érdekeik kevesebb képviselethez jutnak, mint a nyugdíjasoké,[55] ami fokozza annak az esélyét, hogy strukturálisan egyenlőtlen társadalombiztosítási rendszerek jönnek létre (és ez valóban így is van).[56] A gondolatmenet szerint, ha a gyermekek is szavazati jogot kapnak, azzal kiigazítható ez a strukturális egyoldalúság,[57] amely abból fakad, hogy a populáció öregedésével a lakosság egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít a rövid távú céloknak.[58] Ha a gyermekek érdekei nagyobb hangsúlyt kapnak, akkor az is lehet, hogy a társadalombiztosítás rendszere (a juttatásokat is beleértve) kedvezőbb lesz a családok számára, ez pedig ösztönözheti a gyermekvállalást[59] (ez a kérdés különösen nyomasztó az igen alacsony termékenységi rátával rendelkező országokban, amilyen Németország, Japán vagy Magyarország).[60]

A demográfiai fenntarthatóságra (vagy a nemzedékek közötti igazságosságra) hivatkozó igazolás mellett a demokráciával is lehet érvelni a gyermekek szavazati joga mellett. Minthogy a demokrácia fogalma jóval inkább bevett alkotmányos elv az alkotmányjogi diskurzusban, mint a fenntarthatóság vagy a nemzedékek közötti igazságosság (sokan kételkednek benne, hogy az utóbbi kettő egyáltalán alkotmányos elv volna),[61] a demokráciaalapú érvek jogi szempontból erősebbnek látszanak. A demokrácia története alapjában véve leírható a szavazati jog fokozatos kiterjesztéseként is. Eleinte csak a fehérek, a férfiak és a gazdagok szavazhattak: ez lépésről lépésre terjedt ki a szegényekre, a színesbőrűekre és a nőkre.[62] A gyermekek úgyszintén állampolgárok, ők is részei a „népnek”, amelyből minden állami hatalomnak erednie kell.[63] Mára egyedül a gyermekek jelentenek olyan nagy létszámú csoportot az állampolgárok között, akiknek nincsen képviseletük a törvényhozásban.[64]

További érv lehet a gyermekek szavazati joga mellett az, hogy ők is fizetnek adót, s következésképpen választójoggal is bírniuk kell.[65] Ez persze nem túl erős érv: gyakran a külföldiek (például turisták) is fizetnek adót minden országban, de ők sem szavazhatnak: a szavazati jognak az adófizetéshez való kapcsolása idejétmúlt elképzelés, amely (a visszájára fordítva) a szegények jogfosztásához vezethetne.

Gyakorlati szempontból három módja lehetséges a gyermekek szavazásának: (1) vagy saját maguk gyakorolják a szavazati jogukat (azaz a korhatárt szállítanák le 16, vagy 14 évre, vagy akár teljesen el is törölhetnék), (2) képviseletükben a szüleik szavazhatnának, (3) a gyermekek „gyűjthetnék” a le nem adott szavazataikat, és ha elérnék az életkori minimumot, akkor egyszerre adhatnák le valamennyit. A második és a harmadik lehetőséget kombinálhatjuk is az elsővel.

Elméletileg egy negyedik lehetőség is fennáll: a szülők is kaphatnának többlet-szavazatijogot – nem a gyermekeik képviseletére, hanem a saját jogukon, amiért gyermekeik vannak.[66] Ez a negyedik út azonban nyilvánvalóan ellentmond a szavazategyenlőség elvének, amely a modern demokráciák egyik elvi alapvetése, s ezért e helyütt nem is foglalkozunk vele. Ráadásul ez megnyitná a vitát olyan egyéb súlyozási rendszerekről is (például többletszavazatok a több adót fizetők, a magasabb végzettségűek stb. számára), amelyeket a történelem során már mind kipróbáltak és elvetettek. Ugyanezért azokkal a javaslatokkal sem foglalkozom a továbbiakban, amelyek töredékszavazatokat adnának a gyermekeknek.[67]

Mindezekkel az intézkedésekkel kapcsolatban felmerül az a nyilvánvaló paradoxon, amelyre Claus Offe elegánsan mutat rá: ha megvan a többség arra, hogy megszavazzák a gyermekek szavazati jogát, akkor voltaképpen nincs is szükség az utóbbira – ha viszont nincs meg, akkor nem világos, hogy hogyan lehetne bevezetni.[68] A vita kedvéért egyelőre zárójelbe teszem ezt a megfontolást, és csak a későbbiekben térek vissza rá (2.3.1.5.).

2.3.1.1. Első lehetőség: a szavazati jog korhatárának leszállítása

A legtöbb európai országban a szavazókor határa 18 év, Ausztriában és egyes német tartományokban azonban nemrég 16 évre szállították le.[69] Egyes országokban felmerült, hogy 14 év legyen a korhatár (vagy ennél is kevesebb, hogyha az illető gyermek ki tudja fejezni szavazási szándékát egy hatóság előtt),[70] de bevezetésére még sehol sem került sor. A fent már említett, demokráciával kapcsolatos általános érvek mellett számos más megfontolás is előkerült a változtatás mellett: a büntetőjogi felelősség korhatárának és a választójogénak az összehangolása,[71] a gyermeki jogok maradéktalan érvényesítése,[72] vagy annak a tagadása, hogy a szellemi érettség vagy belátási képesség a szavazati jog feltétele volna.[73] A gyermekek jogaira tett általános utalás nem elég meggyőző: az alapjogok is korlátozhatók, ha megfelelnek a jogkorlátozási tesztnek (esetünkben az arányossági tesztnek), ennek első lépéseként pedig meg kell állapítanunk a korlátozás értelmét. Az életkori határok összehangolása önmagában véve szintén nem meggyőző: bizonyos jogi lehetőségekhez a legtöbb jogrend nagyon is különböző korhatárt köt (például, hogy valakit elnökké vagy szenátorrá válasszanak, vagy hogy tulajdonát eladhassa), mivel az egyes korhatárok mögött más-más megfontolás áll.

A kérdés inkább az tehát, hogy van-e magyarázat a szavazati jog korhatárhoz kötésére, és hogy ebből milyen életkori minimum következik. A történelem során láthatólag egyre csökkent a szavazás korhatára (ez ma általánosan 18 év, de egyre több ország csökkenti 16 évre). A „megfelelő” korhatár kérdése nem szigorúan alkotmányjogi kérdés: ha 41 évre emelnék, az vélhetőleg megsértené a legtöbb nemzetközi emberi jogi egyezményt, az viszont, hogy inkább 14, 16 vagy 18 év legyen, már politikai döntés kérdése. A valódi kérdés persze az, hogy van-e egyáltalán értelme a korhatárnak. A legkézenfekvőbb válasz erre az lehetne, hogy a szavazóknak minimális szellemi érettséggel (belátási képességet is beleértve) kell rendelkezniük. Ez a válasz azonban nem egészen kielégítő: a szavazójog valójában egyetlen demokráciában sem a belátási képességen múlik. Ha azon múlna, akkor a felnőtt lakosság tekintélyes részét ki kellene zárni a szavazásból (és esetleg jobb belátási képességgel bíró tizenévesekkel helyettesíteni). Ha a belátási képesség minimumát tesszük meg a szavazójog feltételének, akkor nincs okunk rá, hogy ne emeljük a küszöböt egyre feljebb és feljebb, amíg aztán majd csak maréknyi professzor szavazhatna minden országban. Ez a rendszer azonban ahhoz vezetne, hogy a kormányzat a közérdek leple alatt csupán a professzorok érdekeit védené.[74]

Hogy a gyermekek többsége nem is akarna szavazni, vagy hogy könnyű őket befolyásolni (ezek további lehetséges ellenérvek a gyermekek szavazati jogával szemben), az szintén sok felnőtt szavazóra is igaz – az ő kizárásukra mégsem tesznek javaslatot. Egy további ellenérv lehetne, hogy az életkori határ leszállítása folytán több olyan szavazó lenne, akik nem fizetnek adót, s ez ismét növelné az államadósságot. Ahogyan azonban fentebb már megjegyeztük, a fenntarthatósági érvek kevesebb súllyal esnek latba, mint a demokráciára vagy az alapjogokra történő hivatkozás, így ez sem ellensúlyozná a gyermekek szavazójoga melletti érveket.

A szavazati jog egyenlőségének alapja a polgárok morális egyenlősége, nem pedig szellemi képességeiké. Az egyetlen eléggé erősnek látszó érv a szavazati jog megtagadása mellett az önvédelem: megvédjük őket saját rossz döntéseiktől. Ahogyan sok európai ország szerződési jogában a gyermekek nem adhatják el tulajdonukat (a piaci ár alatt), ameddig gyermekek, alkotmányosan attól is megvédhetjük őket, hogy esetleg rossz politikai döntéseket hozzanak, ameddig gyermekek. Ez a paternalista érv elegendőnek látszik a szavazati jog időleges korlátozásához. Azt viszont igen nehéz megmondani, hogy miért ne gyakorolhatná másvalaki helyettük ezt a jogot. A jelen választójogi rendszerekben kétféleképpen szokás fogalmilag leírni a jogi helyzetet:[75] (1) a gyermekek egyáltalán nem rendelkeznek választójoggal, amíg gyermekek (ez ellentmondana az állampolgárok morális egyenlősége elvének), (2) a gyermekek rendelkeznek ugyan választójoggal, de ezt – saját érdekükben – nem gyakorolhatják, amíg gyermekek. A kulcskérdés itt az, hogy lehetővé kell-e tenni valaki más (a gyakorlatban a szülők) számára a gyermekek helyett a szavazati jog gyakorlását. A továbbiakban ezt a kérdést elemzem.

2.3.1.2. Második lehetőség: a szülők képviseleti szavazata (Demény-féle szavazás)

A gyermekeik képviseletében eljáró szülők szavazását gyakran nevezik Demény-féle szavazatnak (Demeny Voting), mert (többek között) Demény Pál fogalmazott meg ilyen javaslatot 1986-ban.[76] Itt arról van szó, hogy a gyermekeknek van szavazati joguk, de minthogy maguk nem gyakorolhatják, képviseletükben a szüleik szavaznak. A helyzet hasonló a szerződési jogi megoldáshoz: a gyermekek nevében és javára a szülők kötnek szerződést. Ez a megoldás nem sérti az „egy személy, egy szavazat” elvét. Hasonló megoldásokat ismerünk az Egyesült Királyságból és Franciaországból, ahol a rokonok szavazhatnak az ember helyett, ha nem képes részt venni a választásokon. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha az illető maga már rendelkezik választójoggal.[77] Ez a képviseleti szavazat gyakran jelenik meg az irodalomban „családi választójogként”, én azonban a „gyermekek választójoga” kifejezést használom, mert ez pontosabban fejezi ki a tulajdonképpeni dogmatikai megoldást. A legtöbb európai országban ez a felvetés politikai színezetű, jelesül konzervatív, kivéve Németországot, ahol a politikai színtér minden részén megtalálni a támogatóit.[78]

Számos ellenérv fogalmazható meg: (1) egyes ellenvetések a szavazat közvetlenségére irányulnak, ti. hogy lehetséges-e egyáltalán valaki más helyett szavazni. Bizonyos jogi aktusok (házasságkötés, végrendelkezés) csak személyesen végezhetők el, és – az ellenvetés szerint – a szavazás is ilyen. (2) Mások a szavazatok egyenlőségével kapcsolatosak, hiszen a szülők így sok esetben két szavazatot adhatnának le. (3) Megint mások azt a kimondatlan előfeltevést kérdőjelezik meg, amely szerint a szülők gyermekük érdekének megfelelően szavaznának. (4) Megint mások pedig azt vitatják, hogy mindez technikailag megoldható-e (például a szülők vitája stb. esetén).

Ad (1) Közvetlenség. Az első ellenvetésre az a kézenfekvő válasz, hogy a vakok helyett is más húzza a vonalakat a szavazásnál. Erre azonban azt felelhetjük, hogy a vak képes kifejezetten rendelkezni a szavazatról, a gyermekek viszont nem. Egy másik lehetséges válasz a levélben történő szavazásra utalhat. Ez sem egészen meggyőző azonban, hiszen a levélben feladott szavazat is a szavazó szándékát fejezi ki, a gyermekek esetében viszont általában nincsen szó ilyen akaratnyilvánításról. Egy harmadik lehetséges válasz megkérdőjelezi a demokratikus szavazás közvetlenségének a kritériumát. Ez alátámasztható összehasonlító érvekkel (például az Egyesült Királyság és Franciaország, l. fent a 77. lábjegyzetben), vagy azzal, hogy ezt a követelményt történetileg csak azért vezették be, hogy elkerülhető legyen a szavazatvásárlás (a fogalom cél szerinti értelmezése),[79] de a demokratikus rendszerek általános működésével is, hiszen Jane Rutherford szerint: „[a] képviselet a szavazati jog delegálásának szokásos rendszere. Voltaképpen a demokrácia teljes rendszerét tekinthetjük úgy, mint amely a választott képviselőket ruházza fel választóik képviseletének a jogával.”[80] E három érv mindegyike elég erősnek látszik ahhoz, hogy megfeleljen az (1) ellenvetésre.

Ad (2) Egyenlőség. Az egyenlőséggel kapcsolatos ellenvetés talán a legkomolyabb valamennyi közül.[81] Kétféleképpen lehet vele szemben érvelni. Az egyik stratégia, hogy elismerjük: a Demény-féle szavazatok csak­ugyan csorbítják az egyenlőség elvét, hozzátéve azonban, hogy a választások általánossága fontosabb annál.[82] Ebben az esetben két elv konfliktusára mutatunk rá, a szavazás egyenlőségére és általánosságára, s a kettő közül az utóbbinak tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, tekintve, hogy ez közvetlenebbül függ össze a demokrácia elvével. Az érv szerint tehát az általánosság az elsődleges logikailag, hiszen ez a szavazati jog létével kapcsolatos, az egyenlőség viszont csak a gyakorlása módjával.[83]

A második stratégia, hogy tagadjuk az egyenlőség elvének sérelmét, szigorúan ragaszkodva a dogmatikai érveléshez: mindenkinek csak egy szavazata van, a szülők csupán képviselőként gyakorolják gyermekeik jogát. Valószínűleg ez a megfontolás áll a jelenlegi francia és egyesült királyságbeli (felnőtt) képviselői szavazatok mögött, és szigorúan jogi szempontból ez meggyőzőbbnek is hangzik, mint az előbbi válasz.

Ad (3) Érdekek. Az az ellenvetés, amelynek alapja a kétség, hogy vajon a szülők csakugyan a gyermekek érdekében szavaznának-e, meglehetősen gyenge: „Az az érv, hogy a szülők nem járhatnak el gyermekük képviseletében, mert esetleg visszaélnek a helyzetükkel, elég abszurd, ha összevetjük mindazzal a hatalommal, mellyel a szülők egyébként is rendelkeznek gyermekük fölött.”[84] A szülők képviselik gyermeküket a bíróságon és ők költik el a gyermekek után járó támogatást is.[85] Joggal merül fel a kérdés: ha nem a szüleik, akkor ki képviselhetné őket?[86]

Ad (4) Technikai részletek. A technikai részleteket illető ellenvetés (különösen, hogy melyik szülő élhetne a szavazati joggal) sem meggyőző. Máris számos megoldási javaslat van, más-más konkrét technikával.[87] A technikai részletekre való hivatkozás eleve adottnak veszi a választ a valódi kérdésre, ti. hogy bevezessük-e, vagy sem. Valamennyi technikai részletkérdés (például külön élő vagy elvált szülők, mostohaszülők, eltűnt szülők, állami gondozásban élő gyermekek stb.) logikai­lag másodlagos, és nem is látszanak megoldhatatlanul bonyolultnak.

2.3.1.3. Harmadik lehetőség: szavazatmegőrzés

A gyermekeknek adandó szavazati jog másik lehetősége, amellyel elkerülhetők a képviselői szavazatokkal kapcsolatos ellenvetések, ha az ún. „szavazatmegőrzés” eszközét alkalmazzuk[88] Ez annyit jelentene, hogy a gyermekek „összegyűjthetik” a 18 éves korukig le nem adott szavazataikat, s azután egyszerre adhatnának le négy vagy öt szavazatot. Ily módon senki sem szavazna helyettük, és mégis megőrizhetnék szavazataikat. Ez biztosítja, hogy valamennyi polgár morális egyenlősége (a gyermekeket is beleértve) megvalósul, ugyanakkor elkerüli azokat a problémákat, amelyek akkor merülnének fel, ha a szülők szavaznának gyermekeik képviseletében: egyetlen szavazat sem veszne el.

Ezzel a javaslattal azonban van egy elvi probléma. A parlamenti választásokon leadható szavazat nem tőke, amit gyűjthetünk és tárolhatunk, mint a pénzt, hanem egy adott időpontban valakiről (vagy valakikről) meghozott döntési aktus. A szavazatmegőrzés mint döntéshozatali technika eredetileg arra szolgált, hogy kisebbségi csoportok kifejezhessék preferenciáik intenzitását bizonyos konkrét ügyekben, nem pedig egy döntéshozó testület felállítására.

Ráadásul – egyfajta elvi mellékhatásként – valószínűleg azzal is járna, hogy mindenki távol maradhatna a szavazástól, hogy későbbi választásokra gyűjtse ezáltal a szavazatait. Vagy akár „hitelbe” is szavazhatnánk, előre leadva a később esedékes szavazatainkat. Miért is ne?

2.3.1.4. Elvi mellékhatások

A gyermekek szavazati jogának konkrét társadalmi célja csak az aktív választójogot (a szavazás jogát) teszi szükségessé, a fogalmi koherencia érdekében azonban egyesek szerint passzív választójoggal (a választhatóság jogával) is rendelkezniük kellene.[89] További elvi mellékhatás, hogy ha elfogadjuk a gyermekek szavazati jogát, akkor – ugyanazon érvek alapján – a (szellemi) fogyatékosok szavazati jogát is el kell fogadnunk. Ilyen érvek egyébkén már meg is jelentek az EJEB okfejtésében a szellemi fogyatékosokkal kapcsolatban (a gyermekekkel viszont nem),[90] úgyhogy akár meg is fordíthatjuk a dolgot: a szellemi fogyatékosok szavazati jogának elvi mellékhatása a gyermekek szavazati joga (legalábbis abban az értelemben, hogy a gyermekek korhatár nélkül maguk szavazhatnak; a szellemi fogyatékosokkal kapcsolatos diskurzusban nem merült fel a képviselet lehetősége).

2.3.1.5. Gyakorlati következmények a fenntarthatóság terén

A fentiekből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a gyermekeknek meg kellene adni a szavazati jogot. Ami a demokrácia fogalmi koherenciáját illeti, a gyermekek szavazati joga (pontosabban a képviselői szavazatok, esetleg a szavazási jog korhatárának leszállításával együtt) a jelenleginél kedvezőbb helyzetet teremtene. E cikk központi kérdése, a fenntarthatóság szempontjából viszont már kevésbé egyértelmű a dolog.[91] Röviden fogalmazva: hasznos, de tulajdonképpen nem döntő jelentőségű változás volna.

Egyfelől, ha kellően nagy az idősödő populáció, akkor a gyermekek szavazati jogával vagy anélkül is leszavazhatják a gyermekeket. Másfelől, ha elfogadjuk az önérdek követésének premisszáját, akkor a gyermekeket (vagy szüleiket) csak saját életük végéig fogja érdekelni a fenntarthatóság.[92] Ez annyit jelent, hogy az időtartam hosszabb lesz, strukturálisan azonban csak (néhány évtizeddel) késlelteti a problémákat.[93] Németországi modellszámítások szerint például a gyermekek után járó támogatások mértéke a jelenleginél csupán 10%-kal volna magasabb.[94] A szavazási modelltől (valószínűségi, ill. mediánszavazó-modell) függően a nyugdíjas szavazók vagy 2016-ban, vagy 2030-ban kerülnek többségbe.[95] A fenntarthatóság szempontjából mindkettő igen csüggesztő.

E problémákon kívül valamennyi, a gyermekek szavazati jogára vonatkozó javaslat mögött ott van egy megkérdőjelezhető előfeltevés is a szavazói magatartásról, ti. hogy a „polgárok saját érdeküket követik” (instrumentális szavazás). Ezt a feltevést már ismeretelméleti („a polgárok nem tudják, és nem is tudhatják, mi áll az ő érdekükben”) és antropológiai szempontból („a polgárok igen gyakran szavaznak személyes érdekükkel ellentétesen, ha úgy gondolják, hogy az a politikai közösség érdekét szolgálja”) is érte bírálat.[96] További lehetséges, bár ritkán tárgyalt érv a gyermekek szavazati joga ellen, hogy gyakran szándékosan a szüleik akarata ellenében cselekszenek.[97] Ha ez így van – ezt a kérdést itt most nyitva kell hagynunk –, akkor az további kétséget ébreszt a gyermekek szavazati jogának a demográfiai fenntarthatóságra gyakorolt hatását illetően.

A gyermekek szavazati joga tehát hasznos (dogmatikailag pedig jelenlegi kizárásuknál bizonyára koherensebb) javaslat lehet, problémánk szempontjából azonban nem döntő jelentőségű, ezért további alkotmányos megoldásokat kell keresnünk. A változtatás gyakorlati nehézségei mellett, a heves ideológiai viták és a Claus Offe által leírt és fent idézett paradoxon ismeretében ezért – legalábbis a fenntarthatóság szempontjából – talán nem is érdemes küzdeni érte. Szellemi erőinket – és időnket – ezért inkább olyan alkotmányos megoldásokra kell fordítanunk, amelyek hatékonyabban szolgálják a fenntarthatóság célját.

2.3.2. Új jogalanyok II: A jövő nemzedékek jogai

Ha hosszú távú fenntarthatóságra törekszünk, akkor a még meg nem született generációknak is (szociális vagy környezeti) jogokat kellene biztosítanunk.[98] Amint fentebb már megjegyeztük, a jogosultságok nyelve feltehetőleg erősebb érzelmi és jogi alátámasztást biztosít az érvelésnek.[99] Bizonyos érdekeket azért fogalmazunk meg jogosultságként, hogy nagyobb súlyuk legyen (hiszen az érvényesíthetőségük hatékonyabbá válik).

Amellett nehéz volna érvelni, hogy ne tudnánk en grosso megállapítani a jövő nemzedékeknek legalább bizonyos érdekeit. Erre bizony képesek vagyunk, és ha jogokként beszélünk róluk, azzal nagyobb súlyt adunk nekik. Mielőtt rátérnénk a lehetséges ellenvetésekre, egy terminológiai megjegyzés: Tremmel nemrégiben megfogalmazott javaslata szerint inkább a „következő” nemzedékekről kellene beszélni, beleértve ebbe a még meg nem születetteket és a jelenlegi gyermekeket egyaránt.[100] Noha lényegében igaza van, a terminológia már rögzült, így a továbbiakban a „jövő nemzedékek” kifejezést használjuk, megjegyezve, hogy ebbe a jelenlegi gyermekek is beletartoznak.

A fenntarthatóságnak a „jövő nemzedékek jogaiként” való megfogalmazása ellen a következő érvek hozhatók fel: (1) Minden újabb jogosultság definíció szerint egy másik (régebbi) jogosultság korlátozásának az alapja, azaz a hagyományos alapjogok korlátozásához vezethet. (2) Nem világos, hogy ki kap felhatalmazást a jövő nemzedékek képviseletére (ombudsman, különleges bizottságok, gyermekek vagy éppen bárki), és hogyan lehet azt biztosítani, hogy ezek a szervek vagy személyek csakugyan a jövő nemzedékek jogait fogják képviselni. (3) Fogalmi hibát követünk el, ha a jövő nemzedékek jogairól beszélünk, hiszen (attól függően, hogy a jelenleg élő gyermekeket is beleértjük-e) vagy még egyikük sem, vagy legnagyobb részük még nem létezik, ezért az illető jogok alanyai a valóságban nem is léteznek.[101] (4) További fogalmi hiba, hogy nemzedékek jogairól beszélünk, hiszen jogai csak egyéneknek lehetnek, nemzedékeknek viszont nem. Ezért csakis a „jövőbeli emberek” jogairól beszélhetünk.[102]

Ad (1) Ez csakugyan jogos ellenvetés, még ha a dogmatikában mindig különbséget lehet is tenni a különböző jogosultságok jelentősége között azáltal, hogy korlátozásukat más-más teszt segítségével vizsgáljuk. Akárhogy is, ha egy új jogosultságot vezetünk be, vagy a már meglévőkhöz új jogalanyokat kapcsolunk, az szükségképpen alapot ad mások jogainak korlátozásához. A jogok ütőkártyák, és ha egyre több ilyen van, azzal leértékelődnek a régi (hagyományos) jogok. A kérdés tehát nem az, hogy az új jogosultságok miatt leértékelődnek-e a régebbiek (mert leértékelődnek), hanem hogy mindez hogyan indokolható, azaz van-e elegendő hozadéka annak, hogy a jövő nemzedékek érdekeit jogokként fogalmazzuk meg, ha cserébe engednünk kell a jelen nemzedékek bizonyos jogaiból. Ha eltekintünk a jogosultságok nyelvétől, a kérdés végül is az, hogyan esnek latba a jövő nemzedékek érdekei a jelen nemzedék érdekeivel szemben.[103] Erre a kérdésre nem könnyű jogi választ adni (hiszen nincsenek erre nézve általánosan elfogadott elvek, sem esetjog), de kétségkívül gondos mérlegelést kíván. Az ellenvetés tehát jogos is és nyomós is, de nem következik belőle határozott válasz.

Ad (2) A képviseletre vonatkozó ellenvetés releváns ugyan, de nem igazán erős. Egyfelől kivitelezhető a képviselet decentralizáltan, úgy, hogy bárki felléphet a jövő nemzedékek érdekében,[104] másfelől létrehozható központi hatóság, ombudsman vagy tanács erre a fel­adatra. Az utóbbi kérdésre a 2.5.3. pontban térünk vissza.

Ad (3) és (4) A jogalanyok nemlétezésére vagy kollektív jellegére való hivatkozás érdekes konceptuális ellenvetés.[105] A hagyományos jogi doktrína szerint egy „jogosultsághoz” szükség van (legalább magzatként) létező, egyedi jogalanyokra. A „jogosultságként” történő felfogás nemcsak nagyobb jelentőséget ad, de bizonyos fogalmi kívánalmakat is támaszt. A jognak, mint a társadalomirányítás egyik eszközének éppen hogy egyik erénye a fogalmi koherencia, s ezáltal a rendszerszerűség, amely elengedhetetlen feltétele a jogbiztonságnak. Sokféle módon változtathatunk a jogon, fogalmi rendszerét is átírhatjuk, de ennek mind ára van: a jogi gépezetnek (bíróságoknak, hatóságoknak, ügyvédeknek, közigazgatási szerveknek, a jogtudósoknak) meg kell szokniuk és elsajátítaniuk az újdonságokat. Ha ezek az újdonságok nem illenek a korábbi rendszerbe, ami annyit jelent, hogy megkérdőjelezik azt, akkor a jog alkalmazása során nehéz lesz az új, kifejezetten nem szabályozott eseteket megoldani. A „jogosultságok” a modern alkotmányos demokráciák kulcsfogalmai közé tartoznak, és létező személyek egyéni jogait értik rajtuk. Ezen lehet változtatni, de ez a lépés igen kockázatos, és ezért csak akkor tanácsos megtenni, ha semmilyen más módon nem érhető el a fenntarthatóság, és hogyha a (fenntarthatóság terén) elérhető nyereség komolyabbnak látszik, mint a jogvédelem lehetséges vesztesége. Ha a jogokhoz hasonló alapvető és bevett fogalmak rendszerét alapjában újraalkotjuk, azzal Lewis Carroll Alice-ról szóló meséjét idézzük fel, a dolog abszurditását tekintve is:[106]

– És csak egy marad a születésnapi ajándékokra, érted? Ez aztán a dicsőség, mi?
– Nem tudom, mit ért azon, hogy „dicsőség” – mondta Alice.
Dingidungi megvetően mosolygott.
– Hát persze hogy nem érted, amíg én meg nem mondom. Úgy értettem: „Ez aztán az elsöprő erejű érvelés, mi?”
– De hát a „dicsőség” nem jelenti azt, hogy „elsöprő erejű érvelés” – ellenkezett Alice.
– Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!
– Az a kérdés – hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.
– Az a kérdés – így Dingidungi –, ki az úr és kész.

Ezért noha nem kétséges, hogy lehetséges volna új fogalmi rendszer megteremtése,[107] inkább azt javasoljuk, hogy a „jövő nemzedékek jogainak” kérdését tartsuk nyitva (őszintébben: erős szkepszissel tekintünk az elképzelésre), és inkább koncentráljunk más lehetséges alkotmányos megoldásokra, amelyekkel ugyanazt az eredményt anélkül érhetjük el, hogy szétfeszítenénk a hagyományos doktrinális kereteket.[108]

2.3.3. Új alapjogok és a hagyományos alapjogok új interpretációi

A fenntarthatósághoz kapcsolódó legismertebb jogosultság „az egészséges környezethez való jog”,[109] amelyet David R. Boyd tanulmánya szerint a világ 92 alkotmányában említenek meg.[110] Boyd írásából az az elkeserítő tény is kiderül, hogy a gyakorlatban nincsen okozati összefüggés a jog alkotmányszövegben történő említése és a környezetvédelem valós szintje között: az előbbi értéke abban merül ki, hogy a nyilvános diskurzusban hangsúlyossá teszi a témát, ezáltal ösztönözve a jogalkotót, egyes esetekben pedig segíthet megelőzni a visszalépést.[111] A környezetvédelem szintje az adott országban sokkal erősebben függ attól, hogy van-e részletes törvényi szabályozás, és hogy az egyének jogosultak-e független bíróság előtt érvényt szerezni ezeknek a szabályoknak.[112]

A témánk szempontjából fontosabb, hogy az alkotmányokban nem szerepel a pénzügyi fenntarthatósághoz fűződő alapjog, a nemzetközi jogban viszont újabban megjelent – általánosabb, és részben pénzügyi jellegű jogosultságként – a „fejlődéshez való jog”.[113] Ezt azonban joggal bírálják, mivel fogalmilag nélkülözi a tulajdonképpeni kötelezettet,[114] így alkalmazása nehézségekbe ütközhet (hasonlóan a jövő nemzedékek fent már említett jogaihoz).

Fogalmi szempontból ígéretesebbnek látszik a családtámogatás vagy az adókedvezmények alkotmányos garanciája. Ez megkönnyíti a családtervezést a pénzügyi kockázatok csökkentése révén, s ezáltal fokozza a termékenységi ráta növekedésének esélyét. Szinte valamennyi szerző egyetért abban, hogy az ilyen intézkedések legitimek, sokak szerint egyenesen alkotmányos imperativusként jelennek meg – a számos alkotmányban meglévő, a családok vagy a kiskorúak védelmét előíró rendelkezésekből levezethetően.[115] Az alkotmányos előírás felfogható az állam cselekvési kötelezettségeként, de erősebb formában, az érintettek alapjogaként is (ez erősebb kereseti jogot jelent, korlátozás esetén pedig az arányossági teszt alkalmazását).[116] A közvetlen támogatások és az adókedvezmények közötti különbségnek sajnos nem szokás alkotmányos jelentőséget tulajdonítani, jóllehet demográfiai szempontból a pénzbeli támogatások egyértelműen hatékonyabbak, mint az adókedvezmények.[117] Igen kevesen gondolják csak, hogy mindez nem igazolható, mivel az államnak családtervezési kérdésekben is meg kell őriznie a semlegességét.[118] Ez az utóbbi érv a jelek szerint figyelmen kívül hagyja az európai társadalmakat érő demográfiai kihívásokat – éppen ezért el kell vetnünk.

Ettől különbözik az a probléma, hogy az alkotmányjog hogyan képes megragadni a nyugdíjakat és a hozzájuk kapcsolódó demográfiai változásokat. A legtöbb jogrendszerben a nyugdíjakat nem védi a tulajdonhoz való jog,[119] hanem csak a kiszámíthatóság és a jogbiztonság általános elvei. A tulajdonhoz való jog védelme csak addig terjed, amennyiben a nyugdíj alapja a nyugdíjas korábbi pénzügyi hozzájárulása.[120] Ez a felfogás káros jogi fikció, vagy – gorombán fogalmazva – rendszerszintű hazugság, hiszen a legtöbb európai országban a nyugdíjrendszer valójában a felosztó-kirovó rendszerben működik. Következésképpen, jóllehet állami nyugdíjjárulékot fizetünk, és a nyugdíj összege, amit majd kapunk, az ezen a címen befizetett összegtől függ, az általunk befizetett nyugdíjjárulék valójában egyfajta adó, amelyet gyakorlatilag abban a pillanatban el is költ az állam mások nyugdíjára. Ha gyakorlatiasabban kívánunk hozzáállni a fenntarthatóság kihívásához, akkor a nyugdíjrendszernek azt is tükröznie kellene, hogy a gyermeknevelés legalább olyan fontos az igazságos nyugdíj megteremtése szempontjából, mint a befizetett összegek – ezt az elvet a német Szövetségi Alkotmánybíróság is figyelembe vette.[121] Ilyenformán a gyermektelenség externáliái részben internalizálhatók.

Mind a gyermekek után járó támogatások (adókedvezmények), mind a nyugdíjjal kapcsolatos kérdések relevánsak, fent említett alkotmányos újrafogalmazásuk pedig segíthet az itt tárgyalt fenntarthatósági problémák kezelésében. Gyenge pontjuk viszont ugyanaz, mint a gyermekek szavazati jogának (erről l. fent a 2.3.2.5. pontot): csak a már élő generációkra terjednek ki. Ha pedig megpróbáljuk bevonni a jövő nemzedékeket is, akkor súlyos elvi problémákkal találjuk szemben magunkat a jogok fogalmát illetően.

2.4. A választások és népszavazások intézményi szabályozása

Tudjuk, hogy az arányos választási rendszerek gyakran vezetnek koalíciós kormányzáshoz, az pedig rendszerint magasabb költségvetési deficitet eredményez. Ez azért van így, mert a kormányzó pártok által kötött kompromisszumoknak általában része, hogy egyes kedvezményezett társadalmi csoportoknak külön juttatásokat adnak.[122] Ezért a „győztes mindent visz” típusú rendszerek (amilyen az Egyesült Királyságé is) kevésbé hajlamosak magas államadósságot generálni.[123] Azt is tudjuk, hogy a nagyobb állami befektetésekkel szembeni népszavazások hatékonyan csökkentik a költségvetési deficitet.[124]

Vannak továbbá empirikusan (egyelőre) alá nem támasztott, de hihetőnek látszó állítások a választások intézményi szabályozásának a fenntarthatóságra gyakorolt hatását illetően. Elképzelhető például, hogy a politikusok újraválasztásának törvényi kizárása ahhoz vezet, hogy a politikusok kevésbé hajlamosak szavazatot vásárolni,[125] a mögöttük álló szervezetek (pártok) motivációja azonban nem változik, s ez az ilyen változások ellenében hat. Az is lehetséges, hogy a politikusok több figyelmet szentelnének a közjónak, ha a szavazók megváltoztathatnák a pártlistán elfoglalt helyüket,[126] ezt azonban még egyetlen empirikus kutatás sem erősítette meg.

Mindezek érdekes javaslatok, sőt némelyikük kifejezetten hasznos, ha általában a pénzügyi fenntarthatóság a cél.<[127]

2.5. A közpénzügyek szabályozása

Az Európai Unió tagállamaiban erős tendencia, hogy egyre több jogi (általában alkotmányos) szabállyal igyekeznek megvalósítani a pénzügyi fenntarthatóságot.[128] Az ilyen szabályok megléte és ereje általában össze is függ egy ország pénzügyi fenntarthatóságával, az azonban nem világos, vajon az előbbiek az okai az utóbbinak, vagy épp fordítva: egy szabály léte is lehet az olyan politikai környezet jele, amelyben egyébként is foglalkoznak a pénzügyi fenntarthatósággal. A továbbiakban olyan szabályokkal foglalkozunk, amelyek vagy nagyon innovatívnak látszanak, vagy prima facie közvetlenül relevánsak a fenntarthatóság szempontjából.[129]

2.5.1. Átláthatósági szabályok

Vannak átgondolt javaslatok, amelyek az átláthatóság fokozását célozzák mind az adófizetők, mind a kormányzat oldalán, hogy ezáltal megvalósítsák a pénzügyi fenntarthatóságot. Ha valamennyi személy befizetett adóját (természetes és jogi személyekét egyaránt) nyilvánosságra hoznák, az nehezítené az adóelkerülést, és ezáltal segítené a költségvetés egyensúlyban tartását.[130] Ezzel szemben azonban joggal merülhetnek fel a magánszféra védelmét illető kifogások, amelyeket ugyancsak figyelembe kellene venni egy ilyen változtatási javaslatban: a meglévő elképzelések pedig nem adnak választ erre a lehetséges felvetésre.

Ami a játék másik felét illeti, a költségvetés számainak, különösen az államadósság mértékének a közlése sokkolhatja a nagyközönséget és a politikusokat egyaránt, ez pedig arra ösztönözhetné őket, hogy jobban ügyeljenek a pénzügyi fenntarthatóságra. A kormányzati költekezés álcázásának bevett módja, hogy elkülönített számlákkal és alapokkal dolgoznak, az pedig bizonyítottan növeli az államadósságot.[131] A kormányzati infrastruktúra elavulását számításba kellene venni, hogy pontosabb képet kapjunk a helyzetről,[132] és a nyugdíjfizetési kötelezettséget is bele kellene számítani az államadósság összegébe.[133] Ha az államadósságból kihagyjuk a kormányzat jövőbeli nyugdíjfizetési kötelezettségeit, az gyakorlatilag rendszerszintű hazugságot és önáltatást is jelent,[134] aminek az oka, hogy félünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy a nyugati államok adóssága a jelenleg ismert számoknál átlagosan mintegy 130%-kal magasabb.[135] Ezeket a szabályokat az alkotmányokba is lehetne foglalni, hogy a kormányzatok „ellen tudjanak állni” a számok manipulálása jelentette kísértésnek.

A nyugdíjfizetési kötelezettség összegének nagyobb átláthatósága mindenképpen szükséges ahhoz, hogy alkotmányos választ adhassunk a fenntarthatóság kihívására. Az információ azonban önmagában, megfelelő intézményi végrehajtó mechanizmusok nélkül nem elegendő. A választópolgárok nem láthatják el egy hatóság feladatát a választásokon, mivel sokszor éppoly szűk látókörűek, mint a politikusok, amint azt az utóbbi években Európában láthattuk is.[136]

2.5.2. Fiskális szabályok

A fiskális szabályokat általában úgy határozzák meg, mint a fiskális politika állandó (rendszerint alkotmányos) korlátait, amelyeket egy, a fiskális teljesítményt összegző indikátorral fejeznek ki, mint amilyen a kormányzati költségvetés deficitje, a kölcsönfelvétel, az adósság, vagy ezeknek egy nagyobb komponense.[137] Számunkra most háromfajta szabálynak van jelentősége: (a) a költségvetési egyensúlyt célzó szabályok (hiányfék), (b) az államadósság fékei, (c) a kiadások fékei.[138]

A gyakorlatban igen sokszor e szabályok kombináció­jával találkozunk, még az ún. maastrichti kritériumok (éves költségvetési hiány 3% alatt, államadósság a GDP 60%-a alatt) is a költségvetési hiányra és az államadósságra vonatkozó fékek egy kombinációját tartalmazzák a tagállamok számára.[139] Ezt – csak hogy rámutassunk az ilyen szabályok egyik fő problémájára – a valutaunió tagjainak a többsége sohasem tejesítette. Ilyen szabályokat általában kétféle célból hoznak: egyfelől kifejezhetik a pénzügyi stabilitás elérésének őszinte szándékát, másfelől pedig jelezheti a pénzpiacok számára azt, hogy az illető ország keményen dolgozik, és hogy ezért – reménybeli fényes jövőjét is figyelembe véve – lejjebb kellene szállítani adósságának kamatlábát.

Az ilyen szabályoknak azonban inherens korlátai is vannak: (1) ha nincsenek hasonló szabályok az országon belüli kisebb egységekre,[140] és ha ezeknek az egységeknek a csődből való kisegítését nem tiltja a jog,[141] akkor az adósság és a hiány egészen a központi kormányzatig feljut.[142] (2) Az ilyen szabályok általában jók a megelőzésre, de ha az államadósság már magas, akkor nem látszanak különösen hatékonynak.[143] (3) E szabályok bevezetése azt is jelenti, hogy korlátozzuk a demokráciát és a parlamentarizmust[144] – ahogyan valamennyi alapjogi és más alkotmányos rendelkezést is.

2.5.2.1. A költségvetési egyensúly előírása (hiányfék)

A költségvetési egyensúly alkotmányos előírásának jól ismert európai példája a német Grundgesetz 109. és 115. cikkelye.[145] Ezek alapelvként kifejezetten kimondják, hogy a bevételeknek és kiadásoknak a hitelbevételek nélkül is egyensúlyban kell lenniük, illetve hogy az alapelvnek az felel meg, ha a hitelből származó bevétel nem haladja meg a névleges [GDP] 0,35%-át.[146] Ez látszólag még a Pénzügyi Stabilitási Paktum 3. cikk (1) bekezdésének b) pontja által engedélyezett 0,5%-nál is szigorúbb követelmény,[147] valójában azonban a német alkotmányos rendelkezések egy könnyen alkalmazható klauzulát is tartalmaznak: az alsóház (Bundestag) egyszerű többséggel felmentést adhat a korlát alkalmazása alól.

Hasonló logikát követ az olasz szabályozás is (az olasz alkotmány 81, 117. és 119. cikke; a 243/2012. számú, 2012. december 24-i törvény). A költségvetési egyensúly alapelvétől eszerint csak bonyolult, a parlament mindkét házának egyetértését igénylő eljárással lehet eltérni.[148]

A spanyol alkotmány 135. cikkében található rendelkezések jóval bonyolultabbak.[149] Jóllehet ezeket is a német szabályozás ihlette,[150] kifejezetten az EU előírásaira hivatkoznak („az EU által a tagállamok számára előírt korlátok”), 3%-os deficit- és 60%-os adósságféket írva elő (már 2011 óta, tehát jóval a pénzügyi paktumot megelőzően). Természetesen ez a rendelkezés is tartalmazza a szokásos kivételeket, természeti katasztrófa, gazdasági recesszió vagy rendkívüli helyzet esetére[151]

2.5.2.2. Adósságfékek

Az adósságfékek megtalálhatók például a lengyel alkotmány 216. cikk (5) bekezdésében, valamint Magyarország Alaptörvényének 36. cikk (4)–(5) bekezdésében (Szlovákiában külön alkotmányerejű törvény, a 2011. évi 493. törvény rendelkezik a kérdésről). Ezek a szabályok a GDP arányában kifejezett államadósságról szólnak, és alapvetően a 60%-os (Lengyelország) vagy 50%-os (Magyarország, Szlovákia) korlátot átlépő költségvetés elfogadását tiltják.

2.5.2.3. Kiadási korlátok

A kiadási korlátok a kormányzat által ellenőrzött kiadásokra vonatkoznak (az államadósság és a költségvetési hiány függ a gazdasági növekedéstől és a kamatlábaktól is, amelyekre a kormányzatnak nincsen hatása). Ennyiben méltányosabb a pénzügyi fenntarthatóságért viselt kormányzati felelősséget illetően: a költségvetés tervezett bevételeinek fedeznie kell a költségvetési előirányzatokat. A legismertebb példa erre a svájci alkotmány 126. cikke,[152] de hasonló szabályok vannak hatályban Észtországban (alkotmány 116. cikk) és Finnországban is (alkotmány 84. cikk). Minthogy a kiadások korlátozása önmagában túlságosan nagymértékű ösztönzést jelentene az adókedvezmények alkalmazására (mivel ezekre nem terjed ki a kiadási korlátok hatálya),[153] az ilyen korlátokat rendszerint másfajta szabályokkal, például költségvetési egyensúlyra vonatkozókkal együtt alkalmazzák.

2.5.2.4 Ellenvetések

A pusztán számszerű korlátozásokkal több probléma is van:[154] (1) Nem ösztönzik a prociklikus növekedést, a prociklikus zsugorodást viszont igen (ezzel súlyosbítva a válságot).[155] Hogy a megszorítások ne rontsanak a helyzeten, a számszerű korlátozásokba gyakran építenek be kivételeket lehetővé tevő klauzulákat. Tartalmi szempontból a probléma azonban az, hogy az ilyen esetek matematikai kiszámítása korántsem egyértelmű, és ez a számítások politikai súlyával együtt nagy támadási felületet nyújt a populista bírálatoknak. Eljárási szempontból gyakran látjuk, hogy a látszólag szigorú fiskális szabály igen tág lehetőséget biztosít az eltérésekre, ezáltal az intézmény egészét kérdőjelezve meg. (2) Ezek a szabályok általában nem szólnak a kívánatos költségvetési kiigazítás összetételéről (így a megszorítások általában azokat a területeket érintik, amelyeken hosszú távon kárt okoznak, viszont politikailag kevésbé kockázatosak, például az oktatást, kutatást, infrastrukturális beruházásokat).[156] Ha megengedjük, hogy befektetés esetén növekedjék a költségvetési hiány/államadósság, akkor puszta könyvelési kérdés, hogyan tüntetünk fel bármely befektetést a hiány/adósság okaként, miközben a jóléti kifizetéseket a normális költségvetés tartalmazza.[157] (3) Ha nincs meg az elkötelezettség, akkor ezek a korlátok csak a pénzügyeket átláthatatlanná tevő kreatív könyvelést ösztönzik, ezzel nehezítve a demokratikus elszámoltathatóságot az ilyen ügyekben.[158] (4) Nem világos, hogyan kell a pontos számot meghatározni, ha pedig meghatároztuk, az az adósság/hiány növekedését ösztönzi a meghatározott szintig akkor is, hogyha korábban az illető szint alatt volt. (5) Bevallottan leegyszerűsítőek: a valódi pénzügyi fenntarthatóság olyan sok tényezőn múlik (a fenntarthatóság érzékelésén, demográfiai, oktatási, növekedési tényezőkön, adó- és kiadáspolitikán, a tőkepiacon, a pénzügyi segítségnyújtás lehetőségén), hogy azok nem foglalhatók egy egyszerű szabályba (l. fent az 1.2. pontot).[159] (6) Nehéz politikailag független, mégis hatékony ellenőrzést kialakítani.[160]

Ezeknek a kérdéseknek a nyomán talán jobb, ha nem puszta számokkal dolgozunk. Helyette inkább vagy aggregált indexet kellene készíteni, vagy csupán a fontolóra veendő dolgok listáját kellene összeállítani. Ami az utóbbit illeti, a számon kérő szervnek kell bizonyos diszkréciós teret hagyni a különböző tényezők súlyozásában,[161] ez pedig a következtetéseket politikailag támadhatóvá teszi. Ami az előbbit, tehát az aggregált indexet illeti, ennek megvan az az előnye, hogy a vele kapcsolatos kijelentéseket valamivel könnyebb ellenőrizni. Több szóba jöhető aggregált index is ismert; ezek egyike az ún. Economic Sustainability Indicator. Ez számításba veszi a reáltőkét, azaz a humán tőkét: a munkaerő számát és képzettségét; a természeti tőkét: a természeti erőforrásokat; a formális és informális társadalmi normákból álló strukturális tőkét, valamint a nemzedékek közötti tartozásokat, amennyiben minden jövőbeli ígéretet kifizetésnek tekint. A mérés kezdő évét veszi 100 százaléknak (a tőke jelenlegi szintjét), s ennek alapján lehet minden évre kiszámolni, hogy ez emelkedik vagy csökken.[162] Ez a mutató az olyan változást is képes kezelni, ahol az egyik fajta tőke a másik fajtává alakul át: „Ha az állam olyan javakat finanszíroz, melyekből a jövő nemzedékek is profitálnak (például drága hidakat épít), akkor teljesen érthető, hogy nekik is ki kell venni a részüket a terhekből.”[163] Az olyan intézkedések, amelyek alacsonyabb (vagy lényegesen alacsonyabb) mutatót eredményeznének, alkotmányelleneseknek nyilváníthatók. Természetesen igen részletes nyilvános módszertanra volna szükség ahhoz, hogy a gazdasági fenntarthatósági mutató kiszámítására vonatkozó állításokat cáfolni lehessen.

Az ilyen mutatók kiszámításához használandó formulák kívül esnek a jogászok kompetenciáján (ez alól jelen sorok szerzője sem kivétel), de vannak bizonyos kifejezetten jogászi megfontolások, amelyeket érdemes számításba venni e testületek összeállításakor. Az alábbiakban ezt vesszük számba.

2.5.3.Kikényszerítés: a közgazdászok alkotmánybírósága

A kormányzati intézkedések (a törvényhozást is beleértve) fenntarthatósági mutatóra gyakorolt hatásának vizsgálatát utalhatjuk bírói testület, például az alkotmánybíróság hatáskörébe.[164] Ennek több előnye is volna: (1) Számos országban már létezik ilyen testület, ezért intézményi szempontból ez könnyebb megoldás. Minthogy a kormányzat hatalmának ilyetén korlátozása nyilvánvalóan antidemokratikus, egy már létező antidemokratikus intézmény – amilyen az alkotmánybíróság – talán kevésbé kelt feltűnést. Ami az alkotmány tartalmát illeti, arról általában alkotmányjogászokat szokás megkérdezni, ők pedig – az alkotmánybíróságok szakosított lobbijaként – valójában abban érdekeltek, hogy erősek legyenek az alkotmánybíróságok.[165] Ezért aztán valószínűbb, hogy inkább támogatnák az alkotmánybíróságok bevetését ezen a területen, mint új intézmények létrehozását, amelyekre nem terjed ki az ő befolyásuk. (2) Olyan működő mechanizmusok is vannak már, amelyek biztosítják, hogy ezek a testületek politikailag függetlenek és nem élnek vissza a hatalmukkal. Ilyenek például (a) a döntések alapjául szolgáló érvek kifejtésére irányuló részletes indoklások kultúrája, (b) a különvélemények, amelyek segítségével a bírók egymást ellenőrizhetik, (c) az a hagyomány, hogy tekintélyes tudósokat választanak ki ezekre a pozíciókra, akiknek a motivációi eltérnek a politikusokétól.[166]

Probléma viszont, hogy a jogászok nem alkalmasak erre a feladatra: az álláspontjuknak ezen a téren matematikai számításokról kellene szólnia, vagy a statisztikai módszerekről folytatott vitákról stb. A jogászok ki vannak képezve arra, hogy az alapjogokról szóló vitákban döntsenek, a fentiekben azonban láttuk, hogy a pénzügyi és a demográfiai fenntarthatóság problémái nem fogalmazhatók meg plauzibilis módon az alapjogok nyelvén (2.3.).[167] A tapasztalat azt is mutatja, hogy – talán az említett alkalmatlanság miatt – a bíróságok vonakodnak pénzügyi szabályokat érvényesíteni (függetlenül attól, hogy rendelkezésükre állnak-e külső gazdasági szakértők).[168] Voltaképpen tehát alkotmánybíróságként működő új intézményre volna szükség. Az alkotmányban világosan szabályozni kellene ennek hatáskörét és céljait, valamint a tagok hivatali idejét (a platóni filozófus-királyok beiktatásának vádját elkerülendő), az átláthatóság előtérbe helyezésével.[169] A testület nem-jogász szakértőkből állna (elsősorban közgazdászokból).[170] Egyes országokban már vannak ehhez hasonló szakértői testületek (pénzügyi tanács, költségvetési tanács, stabilitási tanács),[171] hatáskörük azonban általában jóval szűkebb, mint az általunk javasolt.[172] A létező testületek általában csak ellenőriznek, tanácsot adnak, kivételes esetben vétót emelhetnek a költségvetéssel szemben, de nem helyezhetnek hatályon kívül kormányzati intézkedéseket (ideértve a törvények a posteriori ellenőrzését), és kifizetéseket sem állíthatnak le.[173] Ezt nem a törvényhozás újabb kamarájaként,[174] hanem egy újfajta alkotmánybíróságként kellene felfognunk, ahol minden állampolgár kereseti joggal rendelkezhetne (actio popularis).[175] Minthogy a nézetkülönbségek nem zárhatók ki, a hagyományos alkotmánybíróságokhoz hasonlóan, viszont a legtöbb nemzeti bank vagy számvevőszék döntéshozó testületeitől eltérően, lehetővé kellene tenni a különvéleményeket (hogy ezáltal a bírók ellenőrizhessék egymást).

Egy ilyen gazdasági alkotmánybíróság gondolatával kapcsolatban nyilvánvaló probléma, hogy a politikusok általában nem szeretik korlátozni a saját hatalmukat. Ez jogos gyakorlati ellenvetés, de ez az alkotmánybíróságokra is igaz, a legtöbb európai országban mégis van valamilyen alkotmánybíróság (vagy a rendes bíróságok által végzett alkotmánybíráskodás). Ezeket vagy a politikusok észszerű önkorlátozása (el kell ismernünk, ez ritka dolog), vagy a külső (gazdasági nyomás) hatására hozták létre: ez utóbbi esetünkben származhatna nemzetközi szervezettől (IMF), az EU-tól, vagy a pénzpiacoktól. Hosszabb távon a pénzügyi önkorlátozás elve éppen az ilyen intézmények segítségével válhatna az érintett országok politikai kultúrájának részévé.[176]

2.5.4. Az európai integráció és a pénzügyi fenntarthatóság: „Egy válság mindig jó alkalom a változásra”

A pénzügyi fenntarthatóság problémája egyértelműen a legutóbbi gazdasági válsággal jelent meg Európában, ez azonban lehetőséget is jelent. Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi alkotmányos berendezkedése is a függetlenségi háborút követő hatalmas adósságválság következménye: a hatékony központi kormányzat igénye hozta létre a szövetségi kormányzatot a tagállamok laza szövetsége helyett (vö. az 1777-es Konföderációs Cikkelyeket és az 1787-es Alkotmányt).[177] A költségvetés kérdése pedig a 18–19. században kifejezetten segítette az európai országokban a képviseleti demokrácia gondolatának előretörését.[178]

Az EU bizonyos tekintetben pénzügyileg máris központosítottabb, mint az Egyesült Államok. Az utóbbiban nincsenek szövetségi szintű előírások arról, hogy egy tagállami alkotmánynak mit kell szabályoznia ezzel kapcsolatban, az EU-ban viszont a Költségvetési Paktumnak éppen ez volt az újdonsága (a tagállamok meglévő kötelezettségeinek megerősítésén túl).[179] Ezen túlmenően a paktum arra is rámutatott, hogy kvázi-elsődleges közösségi jogot egyhangúság nélkül is létre lehet hozni: két állam (az Egyesült Királyság és Csehország) nem csatlakozott, a többi országra viszont hagyományos nemzetközi szerződésként vonatkozik a paktum.[180]

3. Összegzés

Az európai nemzeti és szupranacionális alkotmányjog legújabb fejleményei a fenntarthatóság gondolatát tükrözik, amely az európai alkotmányjog legfontosabb új alapelvének számít. Ezeknek az alkotmányjogi gondolatoknak a megjelenése azzal magyarázható, hogy a fenntarthatósági kihívások tankönyvi példái az olyan helyzeteknek, amelyekben a jelen és a jövő politikai döntéshozóit kötelező alkotmányjogi szabályokat szokás alkotni. E gondolatok némelyike láthatólag a többinél jobban illeszkedik az Európában beszélt alkotmányjogi nyelvhez.

Az a széles körű törekvés, hogy a „jövő nemzedékek jogairól” beszéljünk, fogalmilag nem egyeztethető össze a jogosultságok jelenleg beszélt nyelvével. Az alapjogok csak a környezeti aspektusokat tekintve látszanak működőképesnek, de a jelen generációk jogai ezen a téren is a rövidlátástól szenvednek (bár kisebb mértékben). Egyes, a választásokkal és népszavazásokkal kapcsolatos intézményi szabályokat mutattunk itt be a pénzügyi stabilitás lehetséges támaszaiként.

Láthatólag külön pénzügyi alkotmányos szabályokra is szükség van, de nem a szokásos, pusztán számokkal operáló adósság-, hiány- vagy kiadási korlátozásokra. Ezek helyett aggregált mutatót kellene kidolgozni (nem a jogászoknak), amely számításba venné a fenntarthatóság számos tényezőjét. Ezen túlmenően szükség volna megfelelő alkotmányos átláthatósági szabályokra is, valamint olyan (szerkezetében, működésében és átláthatóságában az alkotmánybíróságokhoz hasonló, de közgazdászokból álló) független intézmény felállítására, amelynek hatalmában állna a kormányzati intézkedések (a törvényeket is beleértve) hatályon kívül helyezésére és a kifizetések leállítására. Ahogyan az alkotmánybíróságok, ezek az intézmények is létrejöhetnének a politikusok racionális önkorlátozása révén, vagy külső (gazdasági) nyomás hatására.


JAKAB ANDRÁS
tudományos tanácsadó (MTA TK JTI)




Jegyzetek

[1] Arnold J. Toynbee: Civilization on Trial. Oxford University Press, Oxford 1948. 56. o.

[2] Kritikai megjegyzéseikért és a szakirodalmat illető javaslataikért köszönettel tartozom az IVR XXVIth World Congress of Philosophy of Law and Social Philosophy részeként Belo Horizontéban (Brazília) 2013. július 22–én rendezett ‘Sustainability as a Legal Principle’ workshop, a Budapesten, 2014. április 25–én tartott ‘Model Institutions for a Sustainable Future’ konferencia, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközponjában 2014. szeptember 11-én és 2015. március 26-án tartott műhelybeszélgetések, és a Max Planck Institute for Comparative Public Law and International Law-ban 2015. július 27–én tartott Dienstagsrunde résztvevőinek, továbbá Carlino Antpöhlernek, Armin von Bogdandynak, Balogh Lídiának, Bartha Attilának, Bodnár Eszternek, Cserne Péternek, Giacomo Delledonnénak, Gál Róbert Ivánnak, Matthias Goldmannak, Rainer Groténak, Michael Ioannidisnak, Janky Bélának, Katona Klárának, Alexandra Kemmerernek, Lando Kirchmairnak, Körtvélyesi Zsoltnak, Mike Károlynak, Pier Pigozzinak, Ekkehart Reimernek, Simonovits Andrásnak, Sonnevend Pálnak, Szalai Ákosnak, Szilágyi Emesének, Jörg Chet Tremmelnek, Leonie Viercknek, David Wine­roithernek és Zakariás Kingának. A cikk alapjául szolgáló kutatási projektet az OTKA K 112900 számú pályázata támogatta.

[3] A dogmatikai rekonstrukcióról mint a jogtudomány egyik fő feladatáról l. Armin von Bogdandy: The Past and Promise of Doctrinal Constructivism. 7 International Journal of Constitutional Law 2009. 3. sz. 364–400. o. Szabó Miklós – Jakab András: A jogdogmatikai kutatás. In: A jog tudománya. Tudománytörténeti és tudományelméleti írások, gyakorlati tanácsokkal (szerk. Jakab András – Menyhárd Attila). HVG-ORAC, Budapest 2015. 51–78. o.

[4] A demokrácia fogalmáról részletesebben l. Jakab András: Az európai alkotmányjog nyelve. NKE, Budapest 2016. 171–200. o.

[5] L. pl. „A fenntartható fejlődés azt jelenti, hogy a jelenlegi nemzedékek szükségleteit úgy kell kielégíteni, hogy az ne veszélyeztesse a jövő nemzedékek saját szükségleteinek kielégítésére való képességét. [...] Célja az életminőség és a jólét folyamatos javítása bolygónkon a jelen és a jövő nemzedékei számára.” Az EU fenntartható fejlődésre vonatkozó megújult stratégiája. Az Európai Unió Tanácsa 2006. DOC 10917/06, 1. pont.

[6] Alapos áttekintést nyújt a nemzedékek közötti igazságosság megközelítéséről pl. Axel Gosseries: What do we Owe to Next Generations? 35 Loyola of Los Angeles Law Review 2001. 1. sz. 293–355. o. Lawrence B. Solum: To our Children’s Children’s Children. The Problems of Intergenerational Ethics. 35 Loyola of Los Angeles Law Review 2001. 1. sz. 163–234. o. Axel Gosseries – Lukas H. Meyer (eds.): Intergenerational Justice. Oxford University Press, Oxford 2009. Lukas Meyer: Intergenerational Justice. In: Stanford Encyclopedia of Philosophy (szerk. Edward N. Zalta). Stanford University, Stanford 2008. http://plato.stanford.edu/entries/justice-intergenerational/

[7] További aggregált fenntarthatósági mutatókhoz l. Armin Grunwald – Jürgen Kopfmüller: Nachhaltigkeit. Campus Verlag, Frankfurt 22012. 81–86. o.

[8] A fogalomról általában l. Eric Neumayer: Weak versus Strong Sustainability. Exploring the Limits of Two Opposing Paradigms. Edward Elgar, Cheltenham 42013.

[9] Egy másik szokásos osztályozásról (ökológiai, gazdasági és társadalmi komponensekkel) l. pl. Guy Beaucamp: Das Konzept der zukunftsfähigen Entwicklung im Recht. Mohr Siebeck, Tübingen 2002. 19–31. o. további hivatkozásokkal.

[10] Andreas Glaser: Nachhaltige Entwicklung und Demokratie: Ein Verfassungsrechtsvergleich der politischen Systeme Deutschlands und der Schweiz. Mohr Siebeck, Tübingen 2006. 42. o. Deithelm Klippel – Martin Otto: Nachhaltigkeit und Begriffsgeschichte. In: Nachhaltigkeit als Verbundbegriff (szerk. Wolfgang Kahl). Mohr Siebeck, Tübingen 2008. 39–59. kül. 44–45. o. hivatkozással a következőre: Hans-Carl von Carlowitz: Sylvicultura oeconomica. Braun, Leipzig 1713.

[11] A környezeti fenntarthatóság etikai kérdéseinek elemzéséhez l. Hans Jonas: Das Prinzip Verantwortung. Insel-Verlag, Frankfurt am Main 1979. Hans Jonasról jogi szempontból l. Jörg Schubert: Das „Prinzip Verantwortung” als verfassungsstaatliches Rechtsprinzip: Rechtsphilosophische und verfassungsrechtliche Betrachtungen zur Verantwortungsethik von Hans Jonas. Nomos, Baden-Baden 1998. Olivier Fuchs: Le principe responsabilité de Hans Jonas. Contribution à l’étude de la médiation juridique des rapports de l’homme à la nature. 2 Revue de la recherche juridique – Droit prospectif 2006. 2. sz. 1027–1045. o.

[12] A „fenntartható fejlődés” fogalmának történetéről az ENSZ dokumentumaiban az 1970-es évek óta l. Ulrich Beyerlin: Sustainable Development. In: Max Planck Encyclopedia of Public International Law (szerk. Rüdiger Wolfrum). 2–6. szélszám. http://www.mpepil.com/ Katja Gehne: Nachhaltige Entwicklung als Rechtsprinzip. Mohr Siebeck, Tübingen 2011. 11–71. o.

[13] L. pl. a Brundtland-bizottság meghatározását: a fenntartható fejlődés „olyan fejlődés, mely anélkül biztosítja a jelen szükségletek kielégítését, hogy kockára tenné a jövő nemzedékek képességét, hogy kielégítsék szükségleteiket”. Our Common Future 1987. 43. o.

[14] Görg Haverkate: Verfassungslehre. Beck, München 2007. 324–328. o. James M. Buchanan: The Constitution of Economic Policy. 77 American Economic Review 1987. 3. sz. 243–250. o. kül. 250. o. Az államadósság gazdasági természetéről és a jövőt érintő hatásairól l. Geoffrey Brennan: The Political Economy of Public Debt. 23 Constitutional Political Economy 2012. 3. sz. 182–198. o.

[15] James M. Buchanan – Richard E. Wagner: Democracy in Deficit. The Political Legacy of Lord Keynes. Academic Press, New York 1977. 98–105. o.

[16] Paul Kirchhof: Deutschland im Schuldensog. Der Weg vom Bürgen zurück zum Bürger. C. H. Beck, Munich 2012. 5. o.

[17] John Cullis – Philip Jones: Public Finance & Public Choice. Oxford University Press, Oxford 32009. 327–328. o.

[18] Alberto Alesina – Roberto Perotti: The Political Economy of Budget Deficit. 42 IMF Staff Papers 1995. 1. sz. 1–31. o.

[19] Andres Velasco: Debts and Deficits with Fragmented Fiscal Policymaking. 76 Journal of Public Economics 2000. 1. sz. 105–125. o. Roberto Ricciuti: Political Fragmentation and Fiscal Outcome. 118 Public Choice 2004. 3–4. sz. 365–388. o.

[20] Lars P. Feld: Nachhaltige Finanzverfassung aus ökonomischer Perspektive. In: Nachhaltige Finanzstrukturen im Bundesstaat (szerk. Wolf­gang Kahl). Mohr Siebeck, Tübingen 2011. 56. o.

[21] Lorenz von Stein: Lehrbuch der Finanzwissenschaft. F. A. Brockhaus, Leipzig 21871. 666. o.

[22] Ez csak akkor jelent valós veszélyt, ha a központi bankok ki vannak téve a kormányzat befolyásának. A központi bankok függetlenségének előnyeiről l. Alberto Alesina – Roberto Perotti: The Political Economy of Budget Deficits. 42 IMF Staff Papers 1995. 1. sz. 26. o.

[23] Ekkehart Reimer: Nachhaltigkeit durch Begrenzung der Staatsverschuldung – Bilanz und Perspektiven. In: Kahl: Nachhaltige Finanzstrukturen… 147–166. o. kül. 147. o.

[24] Carlo Cottarelli: Sovereign Debt Crisis: Why in Europe and not Elsewhere? 47 Intereconomics 2012. 2. sz. 74–75. o.

[25] Charles Wyplosz: Fiscal Policy: Institution versus Rules. 191 National Institute Economic Review 2005. 1. sz. 64–78. o.

[26] Delia Velculescu: Some Unconfomfortable Arithmetic Regarding Europe’s Public Finances. 177 IMF Working Paper 2010. 10. sz. http://core.ac.uk/download/pdf/6671906.pdf. Ha a fizetendő kamatok mértéke meghaladja az összbevételt, akkor beszélünk fenntarthatatlan adósságról (terminal debt), l. Niels Kleis Frederiksen: Long-Term Fiscal Indicators: Sustainability versus Terminal Debt Constraints. Danish Ministry of Finance Working Paper 2005. 14. sz.

[27] Fenntartható az adósság, hogyha a gazdaság növekedésének mértéke meghaladja az adósság kamatának mértékét, l. Howell H. Zee: On the Sustainability and Optimality of Government Debt. IMF Working Paper 1987. 83. sz. 1–25. o. és 2. o. http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=885013 Carlo Cotarelli – Lorenzo Forni [et al.]: Defaults in Todays Advanced Economies. IMF Staff Position Note 2010. szeptember 1. https://www.imf.org/external/pubs/ft/spn/2010/spn1012.pdf

[28] Thomas Robert Malthus [Joseph Johnson álnéven]: An Essay on the Principle of Population. J. Johnson, London 1798.

[29] Nicholas Eberstadt: The Demographic Future. What Population Growth – and Decline – Means for the Global Economy. Foreign Affairs 2010. Nov–Dec. 54–64. o., 54. o.

[30] A világ népességének fele olyan országokban él (valamennyi európai ország, az Egyesült Államok azonban nem ilyen), amelyekben a termékenységi ráta 2,1/nő alatt van (ez volna a népesség fenntartásának szintje), l. Eberstadt: i. m. 55. o. és 62. o. Franz-Xaver Kaufmann: Schrumpfende Gesellschaft: Vom Bevölkerungsrückgang und seinen Folgen. Suhrkamp, Frankfurt am Main 2005.

[31] Danny Dorling: Population 10 Billion. The Coming Demographic Crisis and How to Survive It. Constable, London 2013.

[32] Joshua R. Goldstein [et al.]: The end of „Lowest-Low” Fertility? 35 Population and Development Review 2009. 4. sz. 663–699. o. A helyzet javulására többféle magyarázat van, a korábban halasztott gyermekvállalások megvalósulásától (John Bongaarts – Tomáš Sobotka: A Demographic Explanation for the Recent Rise in European Fertility. 38 Population and Development Review 2012. 1. sz. 83–120. o.), a gazdasági-szociális fejlődés fokozódásán keresztül (Mikko Myrskylä [et al.]: Advances in Development Reverse Fertility Declines. 460 Nature 2009. 6. sz. 741–743. o.) a nemek közötti egyenlőség átfogóbbá válásáig (James Feyrer [et al.]: Will the Stork Return to Europe? – Understanding Fertility within Developed Nations. 22 Journal of Economic Pers­pectives 2008. 3. sz. 3–22. o.).

[33] A várható élettartam világszinten 30-ról 65 évre emelkedett a 20. század folyamán, l. Eberstadt: i. m. 55. o.

[34] „A PAYGO-rendszer biztosításként működik arra az esetre, ha valakinek nincsen gyermeke, és végrehajtási eszköz a hálátlan gyermekekkel szemben, akik vonakodnak fizetni a szüleik nyugdíját.” Hans-Werner Sinn: The Pay-As-You-Go Pension System as Fertility Insurance and Enforcement Device. 88 Journal of Public Economics 2004. 7–8. sz. 1335–1357. o., 1335. o.

[35] Grunwald–Kopfmüller: i. m. 46. o. Klaus M. Lei­singer: Bevölkerungspolitik. In: Online Handbuch Demografie (szerk. Klaus M. Leisinger). 2007. http://www.berlin-institut.org/online-handbuchdemografie/bevoelkerungspolitik/bevoelkerungspolitik-als-entwicklungspolitik.html

[36] Barbara Hobson – Livia Sz. Oláh: Birthstrikes? Agency and Capabilities in the Reconciliation of Employment and Family. 39 Marriage and Family Review 2006. 3–4. sz. 197–227. o. Barbara Hobson – Susanne Fahlén – Judit Takács: Agency and Capabilities to Achieve a Work-Life Balance: A Comparison of Sweden and Hungary. 18 Social Politics 2011. 2. sz. 168–198. o.

[37] Eberstadt: i. m. 62. o.

[38] Joachim Henseler: Mobilität und Migration in der Einwanderungsgesellschaft und der dazu gehörigen sozialpädagogischen Fragestellung [habilitációs értekezés 2006]. http://www.db-thueringen.de/servlets/DerivateServlet/Derivate-11077/henseler.pdf A bevándorlók integrációjáról l. Wolfgang Kahl: Nachhaltigkeit, Migration und Integration. In: Kahl: Nachhaltigkeit als Verbundbegriff... 242–264. o.

[39] Eberstadt: i. m. 62. o., 64. o.

[40] Az alkotmányok feladatairól részletesebben l. Jakab: i. m. 145–170. o.

[41] William A. Niskanen: The Case for a New Fiscal Constitution. 6 Journal of Economic Perspectives 1992. 2. sz. 13–24. o.

[42] Jon Elster: Ulysses and the Syrens. Studies in Rationality and Irrationality. Cambridge Univer­sity Press – Maison des Sciences de l’Homme, New York – Paris 2 1984. 36–37. o. 87–96. o.

[43] Az alkotmányokról mint a jövő nemzedékek védelmének eszközéről l. Axel P. Gosseries: The Intergenerational Case for Constitutional Rigidity. 27 Ratio Juris 2014. 4. sz. 527–539. o. kül. 536–538. o. Axel P. Gosseries: Constitutions and Future Generations. 17 The Good Society 2008. 2. sz. 32–37. o.

[44] L. pl. Alexandre Touzet: Droit et Développement Durable. Revue de droit public et de la science politique 2008. 2. sz. 453–488. o.

[45] Számos ilyen klauzulát említ Joerg Chet Tremmel: Establishing Intergenerational Justice in National Constitutions. In: Handbook of Intergenerational Justice (ed. Joerg Chet Tremmel). Edward Elgar, Cheltenham 2006. 187–214. o. Peter Häberle: Nachhaltigkeit als Gemeineuropäisches Verfassungsrecht – eine Textstufenanalyse. In: Kahl: Nachhaltigkeit als Verbundbegriff… 180–203. o. Jörg Schubert: Das „Prinzip Verantwortung” als verfassungsstaatliches Rechtsprinzip: rechtsphilosophische und verfassungsrechtliche Betrachtungen zur Verantwortungsethik von Hans Jonas. Nomos, Baden-Baden 1998. 231–247. o.

[46] Xavier Debrun – David Hauner – Manmohan S. Kumar: Independent Fiscal Agencies. 23 Journal of Economic Surveys 2009. 1. sz. 44–81. o. kül. 45. o., 51. o.

[47] „A környezetvédelmi követelményeket – különösen a fenntartható fejlődés előmozdítására tekintettel – be kell illeszteni az uniós politikák és tevékenységek meghatározásába és végrehajtásába.” L. Beate Sjåfjell: The Legal Significance of Article 11 TFEU for EU Institutions and Member States. University of Oslo Faculty of Law Research Paper 2014. 38. sz. http://ssrn.com/abstract=2530006

[48] A svájci alkotmány 2. cikk (4) bek., valamint 73. és 104. cikke további rendelkezéseket tartalmaz a környezeti fenntarthatósággal kapcsolatban, l. Anne Petitpierre-Sauvain: Que fait le dévelopment durable dans la Constitution fédérale? In: Aux confins du droit (eds. Andreas Auer [et al.]). Helbing – Lichetnhahn, Bâle 2001. 553–567. o.

[49] 1992 és 1997 között, alapjogi katalógus híján, a lengyel alkotmánybíróság a legtöbb ügyben egyszerűen az alkotmány „jogállamiság-klauzulája” alapján döntött, l. Bogusław Banaszak – Tomasz Milej: Polnisches Staatsrecht. Beck, Warszawa 2009. 11–12. o. A legtöbb európai alkotmánybíróság esetjogában találhatunk példát az aktivizmusra, amely igen tág fogalmakból (amilyen pl. az „emberi méltóság” vagy az „általános személyiségi jog”) vezet le tartalmi döntéseket.

[50] Vö. András Sajó: How the Rule of Law Revolution Killed Hungarian Welfare Reform. East European Constitutional Review 1996. 1. sz. 31–41. o. Christina M. Akrivopoulou: Striking Down Austerity Measures: Crisis Jurisprudence in Europe. Int’l J. Const. L. Blog 2013. június 25. http://www.iconnectblog.com/2013/06/strik­ing-down-austerity-measures-crisis-jurisprudence-in-europe/ Mindezekben az esetekben az alkotmánybíróságok a már megszületettek szociális jogait védték, és kérdéses, hogy készek lettek-e volna ugyanezt megtenni a jövőben megszületendő generációk érdekében is.

[51] A ténybeli (pénzügyi) bizonytalanságból fakadó tekintélytisztelet beletartozik abba, amit az EJEB a „margin of appreciation” kifejezéssel ír le, l. Andrew Legg: The Margin of Appreciation in International Human Rights Law. Oxford Univer­sity Press, Oxford 2012. 17–66. o. Más bíróságok is hasonlóan tesznek, de nem fogalmazzák meg ilyen egyértelműen a problémát.

[52] Dieter Birnbacher: What Does it Mean to Have a Right? 9 Intergenerational Justice Review 2009. 4. sz. 128–132. o., 128. o. Az érdekeket azért fordítjuk le jogokra, hogy erősebbé tegyük őket, l. Mark Tushnet: The Constitution of the United States: A Contextual Analysis. Hart, Oxford 2009. 188. o.

[53] L. pl. Amadeo Postiglione: Human Rights and the Environment. 14 International Journal of Human Rights 2010. 4. sz. 524–541. o. Alan Boyle: Human Rights and the Environment: Where Next? 23 European Journal of International Law 2012. 3. sz. 613–642. o., kül. 641–642. o.

[54] Cass R. Sunstein – Martha C. Nussbaum (eds.): Animal Rights. Current Debates and New Directions. Oxford University Press, Oxford 2004.

[55] A gyermekek szavazati joga a gerontokrácia elkerülésére: Philippe van Parijs: The Disenfranchisement of the Elderly and Other Attempts to Secure Intergenerational Justice. 27 Philosophy and Public Affairs 1998. 4. sz. 292–333. o. Egyre több gyermektelen nyugdíjas lesz: ez is csökkenti a gyermekek érdekei figyelembevételének valószínűségét, l. uo. 315. o.

[56] Paul E. Peterson: An Immodest Proposal: Let’s Give Children the Vote. 121 Daedalus 1992. 4. sz. 151–174. o. Robert I. Gal – Endre Szabo – Lili Vargha: Children Cost to Parents, the Old Cost to Taxpayers: An Application of National Transfer Accounts and National Time Transfer Accounts. Demographic Research Institute, Budapest 2013.

[57] Robert H. Pantell – Maureen T. Shannon: Improv­ing Public Policy for Children: A Vote for Each Child. 9 Intergenerational Justice Review 2009. 4. sz. 139–144. o.

[58] L. van Parijs: i. m. 293. o. és 298. o. az idősek érdekeinek elkerülhetetlenül rövid távú voltáról, valamint empirikus bizonyítékokról arra nézve, hogy az életkoralapú önérdek befolyásolja a szavazói viselkedést (további hivatkozásokkal).

[59] Vö. Anne Hélène Gauthier – Jan Hatzius: Family Benefits and Fertility: An Econometric Analysis. 51 Population Studies 1997. 3. sz. 295–307. o., 302. o.: ha az első két gyermek után járó juttatások 25%-kal emelkednek, az a nők gyermekszámban kifejezett termékenységét fejenként 0,01%-kal emeli rövid távon, és 0,07%-kal hosszú távon. Contra Karl Hinrichs: Do the Old Exploit the Young? Is Enfranchising the Young a Good Idea? 43 Archives European Sociologie 2002. 1. sz. 35–58. o., 48. o., aki szerint a születéstámogató politikák csekély hatékonysággal rendelkeznek eredeti céljaik tekintetében, a gyermekszegénység veszélyét viszont általában csökkentik (további hivatkozásokkal). Optimista álláspontot képvisel, kijelentve, hogy a közpolitika igenis képes javítani az alacsony termékenységi rátán, Jan M. Hoem: The Impact of Public Policies on European Fertility. 19 Demographic Research 2008. 10. sz. 249–260. o. további hivatkozásokkal. Az érv kipróbálása érdekében itt feltételezzük, hogy a születéstámogató politikák pozitívan befolyásolják a termékenységi rátát.

[60] Reiko Aoki – Rhema Vaithianatham: Is Demeny Voting the Answer to Low Fertility in Japan? 435 Center for Intergenerational Studies, Institute of Economic Research, Hitotsubashi University 2009. Schanda Balázs: Családi választójog – alkotmányjogi képtelenség vagy a fenntartható demokrácia biztosítéka? 57 Magyar Jog 2010. 10. sz. 608–611. o. Fröhlich Johanna: Alapkérdések a családi választójog vitájában. Pázmány Law Working Papers 2011. 20. sz. http://plwp.eu/evfolyamok/2011/118–2011–20. Paul Kirchhof: Das Gesetz der Hydra. Droemer, München 2006. 184–185. o. Szélesebb körű áttekintés, a francia, osztrák, belga és svájci viták ismertetésével Isabel Rupprecht: Das Wahlrecht für Kinder. Verfassungsrechtliche Zulässigkeit und praktische Durchführbarkeit. Nomos, Baden-Baden 2012. 26–44. o.

[61] L. Winfried Kluth: Demographischer Wandel und Generationengerechtigkeit. 68 Veröffentlichungen der Vereinigung der Deutschen Staatsrechtslehrer 2009. 247–289. o., 282. o. kifejezetten tagadva a generációk közötti igazságosság igényének alkotmányjogi jellegét.

[62] Jakab: i. m. 173–182. o.

[63] Hinrichs: i. m. 51. o. Lore Maria Peschel-Gutzeit: Unvollständige Legitimation der Staatsgewalt oder: Geht alle Staatsgewalt nur vom volljährigen Volk aus? Neue Juristische Wochenschrift 1997. 2861–2862. o.

[64] Hinrichs: i. m. 40. o. Konrad Löw: Kinder und Wahlrecht. 35 Zeitschrift für Rechtspolitik 10. sz. 2002. 448–450. o.

[65] Robert H. Pantell – Maureen T. Shannon: Improv­ing Public Policy for Children: A Vote for Each Child. 9 Intergenerational Justice Review 2009. 4. sz. 139–143. o., 141. o.

[66] A két világháború között minden négy- vagy több gyermekes apa egy extra szavazatot adhatott le Tunézia és Marokkó francia gyarmatokon, l. André Toulemon: Le suffrage familial ou suffrage universel intégral. Sirey, Paris 1933. 121–122. o. Anne Marlene Simon-Holtorf: Geschichte des Familienwahlrechts in Frank­reich (1871 bis 1945). Peter Lang, Frankfurt am Main 2004. 168–169. o. A hasonló belga rendszerről (ahol az extra szavazatokhoz pénzügyi és képzettségi feltételek is kellettek) 1893 és 1919 között l. Léon Dupriez: L’organisation du suffrage universel en Belgique. Larose, Paris 1901. Maxim Mauranges: Le vote plural, son application dans les élections belges. Larose, Paris 1899. Joseph Barthélémy: L’organisation du suffrage et l’expérience belge. Giard et Brière, Paris 1912. Laurent de Briey – Aurélie Héraut – Elise Ottaviani: On Behalf of Children? Plural Voting System in Belgium from 1893 to 1919. 9 Intergenerational Justice Review 2009. 4. sz. 144–145. o.

[67] Andrew Rehfeld: The Child as Democratic Citizen. 633 The Annals of the American Academy of Political and Social Science 2011. 1. sz. 141–166. o., 158. o.: „Képzeljük el, hogy 12 éves korában a gyermek megkapja egy szavazat 1/7 részét, s a továbbiakban évente további 1/7-et (18 évesen rendelkezik teljes értékű szavazattal).”

[68] Claus Offe: Zusatzstimmen für Eltern. Ein Beitrag zur Reform von Demokratie und Wahlrecht? In: Zukunft wählen – Zusatzstimmen für Eltern? (eds. Gerd Grözinger – Helmut Geiger). Evangelische Akademie, Bad Boll 1993. 1–26. o., 20. o. Ez az ellenvetés azonban a legtöbb törvényhozási reformjavaslattal szemben felhozható.

[69] A 16 (Brazília, Kuba, Szomália, Nicaragua) vagy 17 éves (Kelet-Timor, Indonézia, Szudán, Észak-Korea) korhatár további Európán kívüli példáit l. Gál Róbert Iván – Gulyás Attila – Medgyesi Márton: Intergenerációs alkotmány. Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács Műhelytanulmányok 2011. 5. sz. 25. o. A választójog korhatárának 16 évre történő leszállítására tett javaslat az Egyesült Királyságban, ill. az Egyesült Államokban: Alex Folkes: The Case for Votes at 16. 41 Representation 2004. 1. sz. 52–56. o. Daniel Hart – Robert Atkins: American sixteen- and seventeen-year-olds are ready to vote. 633 The Annals of the American Academy of Political and Social Science 2011. 1. sz. 201–222. o.

[70] Wolfgang Gründinger: Wer wählt, der zählt – Wahlrecht von Geburt an als Beitrag zu Demok­ratie und Generationengerechtigkeit. In: Wahlrecht ohne Altersgrenze? Verfassungsrechtliche, demokratietheoretische und entwicklungs- psychologische Aspekte (Hrsg. Stiftung für die Rechte zukünftiger Generationen). Oekom, München 2008. 21–52. o. Ezt megelőzően a szülő gyakorolhatná a gyermek szavazati jogát. 14 év mint a választójog legalacsonyabb elfogadható korhatára: Hans Meyer: Wahlrechtsgrundsätze. In: Handbuch des Staatsrechts der Bundesrepublik Deutschland (szerk. Josef Isensee – Paul Kirchhof). Band III. C. F. Müller, Heidelberg 2005. 543–604. o. 12. szélszám. A korhatár általános eltörlését javasolja (a szavazási szándék kifejezére szolgáló külön eljárás nélkül) Mike Weimann: Wahlrecht für Kinder. Eine Streit­schrift. Beltz, Weinheim 2002. 1–23. o.

[71] Rupprecht: i. m. 209. o.

[72] Weimann: i. m. 1–23. o.

[73] Steven Leece: Should Democracy Grow Up? Children and Voting Rights. 9 Intergenerational Justice Review 2009. 4. sz. 133–139. o., 133. o.: „a gyermekeknek ebből a jogból történő kizárása általában azon a kifejezett feltevésen alapszik, hogy a politikai autoritásnak tudásalapúnak kell lennie.”

[74] L. Dahl nagyszerű Platón-kritikáját: Robert A. Dahl: Democracy and Its Critics. Yale University Press, New Haven 1989. 52–79. o.

[75] A kérdés elméleti igényű tárgyalásának hiányáról a politika- (és alkotmány-)elméletben, l. Francis Schrag: The Child’s Status in the Democratic State. 3 Political Theory 1975. 4. sz. 441–457. o., 443. o.: „A gyermekek a legtöbb felnőtt számára kényelmetlenek; különösen kényelmetlenek a demokráciaelmélet művelője számára, aki éppoly vehemensen igyekszik őket kirekeszteni a politikába való beleszólás jogából, mint ahogyan be szeretne vonni minden felnőttet (kivéve természetesen a bűnözőket, az őrülteket, a szellemi fogyatékosokat és a külföldieket).”

[76] Paul Demeny: Pronatalist Policies in Low-Fertility Countries: Patterns, Performance and Prospects. 12 Population and Development Review (supplement) 1986. 335–358. o.

[77] Az Egyesült Királyságban proxy voting az elnevezése, l. Representation of the People Act 2000, 12. cikk (1) bek. A francia jogban vote par procuration, l. Code électoral, 147bis cikk.

[78] Van Parijs: i. m. 311. o.

[79] David Krebs: Wider die amputierte Wahl. Physiker und Philosophen als Hebammen einer echten Demokratie. In: Wahlrecht ohne Altersgrenze? Verfassungsrechtliche, demokratietheoretische und entwicklungspsychologische Aspekte (Hrsg. Stiftung für die Rechte zukünftiger Generationen). Oekom, München 2008. 267–300. o., 283. o.

[80] Jane Rutherford: One Child, One Vote: Proxies for Parents. 82 Minnesota Law Review 1998. 6. sz. 1463–1525. o., 1502. o.

[81] Jóllehet dogmatikailag különbözik, a gyakorlatban ez annyit jelent, hogy bizonyos polgároknak egynél több szavazatuk volna, az pedig hozzájuk képest mindenki mást lefokozna, l. Rainer Wernsmann: Das demokratische Prinzip und der demographische Wandel. Brauchen wir ein Familienwahlrecht? 44 Der Staat 2005. 1. sz. 43–66. o., 55–56. o., 66. o. Egyesek ennél is tovább mennek, és azt mondják, hogy az a demokrácia alkotmányos elvének olyan súlyos megsértése volna, hogy még alkotmánymódosítással sem lehetne bevezetni, l. Matthias Pech­stein: Wahlrecht für Kinder? 2 Familie und Recht 1991. 3. sz. 142–146. o. 146. o. Wolfgang Schreiber: Wahlrecht von Geburt an – Ende der Diskussion? 119 Deutsches Verwaltungsblatt 2004. 21. sz. 1341–1348. o. Werner Schroeder: Familienwahlrecht und Grundgesetz. 58 JuristenZeitung 2003. 19. sz. 917–922. o. Az utóbbi érv azonban lokális (német) érv, más európai országokra valószínűleg nem alkalmazható. Az ellenvetéssel szemben l. Hanna Quintern: Das Familienwahlrecht. Lit, Münster 2010. kül. 167–235. o. Az Egyesült Államok jogában alkotmánymódosítás kellene a bevezetéséhez, ennek részletes elemzését l. Robert W. Bennett: Should Parents Be Given Extra Votes on Account of Their Children? 94 Northwestern University Law Review 2000. 2. sz. 503–565. o.

[82] Krebs: i. m. 267–300. o.

[83] Krebs: i. m. 281. o.

[84] Stefan Olsson: Children’s Suffrage: A Critique of the Importance of Voters’ Knowledge for the Well-Being of Democracy. 16 The International Journal of Children’s Rights 2008. 1. sz. 55–76. o. kül. 72. o.

[85] Udo Hermann: Ökonomische Analyse eines Kinderwahlrechts. Freie Universität Berlin, Univ. Diss. 2010. 204. o.

[86] Krebs: i. m. 274. o.

[87] Van Parijs: i. m. 312–313. o. különböző technikai megoldásokat sorol arra nézve, hogy ki gyakorolhatná a szavazati jogot (hivatkozásokkal): csak az apa, csak az anya, 10 éves korig az anya, utána az apa, a fiúk nevében az apák, a lányok nevében pedig az anyák, mindkét szülőnek egy fél szavazat, az első gyermek nevében az apa, a másodikéban az anya (vagy fordítva) stb. Franz Reimer: Nachhaltigkeit durch Wahlrecht? Verfassungsrechtliche Möglichkeiten und Grenzen eines Wahlrechts von Geburt an. 35 Zeitschrift für Parlamentsfragen 2004. 2. sz. 322–339. o., 329–339. o. szerint minden szülő csak egy további szavazatot adhatna le, és a szülőknek kellene megállapodniuk, hogy ki szavaz az első gyermek nevében (különben egyikük sem gyakorolhatja a jogot).

[88] Erről az elképzelésről l. Alessandra Casella: Storable Votes. 51 Games and Economic Behavior 2005. 2. sz. 391–419. o.

[89] Gründinger: i. m. 31. o. Contra Rupprecht: i. m. 15. o., aki szerint az ilyen javaslatok „nem komolyak”.

[90] Alajos Kiss v. Hungary, 2010. május 20–án hozott ítélet, no. 38832/06.

[91] Arról, hogy a statisztikai modellekből nem lehet egyértelműen következtetni a gyakorlati hatásokra, l. még Achim Goerres – Guido Tiemann: Kinder an die Macht? Die politischen Konsequenzen des stellvertretenden Eltern­wahlrechts. 50 Politische Vierteljahresschrift 2009. 1. sz. 50–74. o. kül. 71–72. o.

[92] Lehet pl., hogy most akarnak magas támogatást a gyermekek után, még ha ez hosszú távú adósságot jelent is a jövő nemzedékek számára, l. Goerres – Tiemann: i. m. 58. o.

[93] Tom Krieger: Generationengerechtigkeit und das “Wahlrecht von Geburt an” – kritische Anmerkungen aus Sicht der Public-Choice-Theorie. In: Wahlrecht ohne Altersgrenze? Verfassungsrechtliche, demokratietheoretische und entwicklungspsychologische Aspekte (Hrsg. Stiftung für die Rechte zukünftiger Generationen). Oekom, München 2008. 301–330. o.

[94] Hermann: i. m. 138. o. A gazdagokat és képzetteket előnyben részesítő választási rendszerek szokásos torzító hatása – minthogy ők hajlamosabbak szavazni – a gyermekeik nevében szavazó szülőkre is vonatkozik, l. Hermann: i. m. 125. o.

[95] Hans-Werner Sinn – Silke Übelmesser: Pensions and the Path to Gerontocracy in Germany. 19 European Journal of Political Economy 2002. 1. sz. 153–158. o. Hermann: i. m. 202. o.

[96] Alexander A. Schuessler: A Logic of Expressive Choice. Princeton University Press, Princeton – London 2000. Joel M. Guttman – Naftali Hilger – Yochanan Shachmurove: Voting as Investment vs. Voting as Consumption: New Evidence. 47 Kyklos 1994. 2. sz. 197–207. o. Kamhon Kan – C. C. Yang: On Expressive Voting: Evidence from the 1998 US Presidential Elec­tion. 108 Public Choice 2001. 3–4. sz. 295–312. o.

[97] Vö. Sebastian Müller-Franken: Familienwahlrecht und Verfassung. Mohr, Tübingen 2013. 45. o. további hivatkozásokkal a pszichológiai szakirodalomra.

[98] Peter Saladin – Christoph A. Zenger: Rechte künftiger Generationen. Helbing – Lichten­hahn, Basel/Frankfurt am Main 1988.

[99] Miklós Könczöl: Future Generations: An Almost Rawlsian Perspective. In: Jurisprudence and Political Philosophy in the 21st Century: Reassessing Legacies (eds. Miodrag Jovanović – Bojan Spaić). Peter Lang, Frankfurt am Main 2012. 130–136. o., 131. o.: „A morális és a jogi gondolkodásban a jogokra történő hivatkozásra más jogokra történő hivatkozással kell válaszolni, az érdekekre pedig más érdekekkel.”

[100] Tremmel: i. m. 206. o.

[101] Miklós Könczöl: Future-Related Interests: What and How to Represent? In: Global Governance and Its Effects on State and Law (ed. Martin Belov). Peter Lang, Frankfurt am Main 2016. 179–193. o. szakirodalmi áttekintéssel.

[102] Herwig Unnerstall: Rechte zukünftiger Generationen. Königshausen – Neumann, Würtzburg 1999. 63–67. o., 117–126. o.

[103] Matthew D. Adler: Future Generations: A Prioritarian View. 77 The George Washington Law Review 2009. 5–6. sz. 1478–1520. o.

[104] A Fülöp-szigeteken egy ügyvéd 43 gyermek – mint a jövő nemzedékek képviselői – nevében nyújtott be keresetet a Szövetségi Alkotmánybírósághoz. A bíróság 1993. július 30-án befogadta a keresetet, a következő magyarázattal: „Nem látjuk akadályát, hogy [a gyermekek] csoportos keresetet nyújtsanak be a maguk, mások, saját nemzedékük és a következő nemzedékek nevében. A következő nemzedékek nevében gyakorolt keresetindítási joguk csakis a generációk közti igazságosságon alapulhat [...] [hogy a természeti erőforrások] méltányosan hozzáférhetőek legyenek a jelen és a jövő nemzedékek számára egyaránt.” Antonio Oposa: In Defence of Future Generations. 2 Intergenerational Justice Review 2002. 3. sz. 7. o.

[105] A vitában felhozott érvek áttekintését l. Szilárd Tattay: Making Sense of a Nonsense: Representation of the „Rights” of Future Generations. In: Global Governance and Its Effects on State and Law (ed. Martin Belov). Peter Lang, Frankfurt am Main 2016. 195–210. o.

[106] Lewis Carroll: The Annotated Alice (Alice’s Adventures in Wonderland & Through the Look­ing Glass). Bramhall House, New York 1960. 269. o. [Alice Tükörországban (ford. Révbíró Tamás). Móra, Budapest 1980. http://mek.oszk.hu/02900/02914]

[107] A kollektív jogosultságok általános fogalmi le­írására tett kísérletként l. Miodrag Jovanović: Collective Rights. A Legal Theory. Cambridge University Press, Cambridge 2011. A jövőbeli személyek jogai mellett érvel Axel Grosseries: On Future Generations’ Future Rights. 16 The Journal of Political Philosophy 2008. 4. sz. 446–474. o. A „jövőbeli személyek jogainak” (és nem generációkénak) fogalmáról l. Ori J. Herstein: The Identity and (Legal) Rights of Future Generations. 77 The George Washington Law Review 2009. 5–6. sz. 1173–1215. o. A konkrét dogmatikai hasznosítás (kül. az alapjogok konfliktusa esetén) lehetősége azonban egyik szerzőnél sem tisztázott.

[108] Egyes alkotmányokban találunk utalást a jövő nemzedékek jogaira, dogmatikai szerepük azonban nem világos. L. pl. japán alkotmány (1946) 11. cikk; (1992-ben módosított) norvég alkotmány 110b cikk; bolíviai alkotmány (2009) 33. cikk és 108. cikk (15) bek.

[109] A környezethez fűződő alapvető jogok újabb irodalmából l. pl. Richard P. Hiskes: The Human Right to a Green Future. Environmental Rights and Intergenerational Justice. Cambridge University Press, Cambridge 2009. Dinah L. Shelton (ed.): Human Rights and the Environment. Elgar, Cheltenham 2011. Tim Hayward: Constitutional Environmental Rights. Oxford University Press, Oxford 2005. Linda Hajjar Leib: Human Rights and the Environment. Martinus Nijhoff, Leiden 2011. Stephen J. Turner: A Global Environmental Right. Routledge, New York 2014.

[110] David R. Boyd: The Environmental Rights Revolution. A Global Study of Constitutions, Human Rights and the Environment. University of British Columbia Press, Vancouver 2012. 251. o.

[111] Boyd: i. m. 233–252. o.

[112] Boyd: i. m. 117–123. o.

[113] L. az ENSZ Közgyűlésének 41/128. határozatát.

[114] Andreas Ausprich: Entschuldung, Menschenrechte und das Recht auf Entwicklung. In: Die Diskussion um ein Insolvenzrecht für Staaten. Bewertungen eines Lösungsvorschlages zur Überwindung der Internationalen Schuldenkrise (eds. Martin Dabrowski [et al.]). Duncker – Humblot, Berlin 2003. 81–88. o.

[115] Christian Seiler: Entwicklung der Bevölkerung und Familienpolitik. In: Handbuch des Staatsrechts der Bundesrepublik Deutschland Band IV. (Hrsg. Josef Isensee – Paul Kirchhof). C. F. Müller, Heidelberg 32008. 507–529. o.

[116] Vö. azzal az állítással, hogy a gyermektelenek megélhetési költségei jóval alacsonyabbak, l. BVerfGE 103. o. 242. o. 263. o.

[117] Van Parijs: i. m. 318. o. további hivatkozásokkal.

[118] Gerd Roellecke: Geburtenrückgang, Volk, Recht, Moral. 45 JuristenZeitung 1990. 19. sz. 877–883. o. Contra Felix Ekardt: Familienförderung durch Steuerrecht? Kritische Justiz 1. sz. 2004. 116–131. o. hivatkozással az állam (feltételezett) kötelezettségére, hogy családtervezési kérdésekben maradjon semleges.

[119] Kivételképpen l. az EJEB esetjogát, pl. Stec v. UK (65731/01 és 65900/01 szám), 2006. április 12-i ítélet.

[120] BVerfGE, 58, 81, 109ff, see Kluth (n 56), esp. 256, 260–261 további hivatkozásokkal.

[121] A német Grundgesetz 3. cikk (1) bek. és 6. cikk (1) bek. alapján, l. BVerfGE 87, 1 (41sk.); 103, 242 (263). Görg Haverkate: Die Zukunft der sozialen Sicherungssysteme. 118 Deutsches Verwaltungsblatt 2004. 1061–1070. o. kül. 1067–1068. o.

[122] Feld: i. m. 52–53. o. további hivatkozásokkal.

[123] Torsten Persson – Gerard Roland – Guido Tabellini: How Do Electoral Rules Shape Party Structures, Government Coalitions and Economic Policies? CESifo Working Papers 2004. 1115. sz.

[124] Lars P. Feld – John G. Matsusaka: Budget and Government Spending: Evidence from Swiss Cantons. 87 Journal of Public Economics 2003. 12. sz. 2703–2724. o. John G. Matsusaka: Fiscal Effects of the Voter Initiative. 103 Journal of Political Economy 1995. 3. sz. 587–623. o.

[125] Walter Schmitt Glaeser: Abhängigkeit der Politiker als Funktionsmangel der Demokratie. 39 Zeitschrift für Rechtspolitik 2006. 1. sz. 10–15. o. kül. 13. o.

[126] Volker von Prittwitz: Wahl ohne Auswahl? Probleme des deutschen Wahlrechts im europäischen Vergleich. In: Die deutsche Krankheit: Organisierte Unverantwortlichkeit? (szerk. Hans Herbert von Arnim). Duncker – Humblot, Berlin 2005. 73–80. o.

[127] Az általános pénzügyi stabilitás szempontjából ugyancsak hasznos (és nem a választásokkal kapcsolatos) javaslat, hogy engedjék csődbe menni az önkormányzatokat, így jutalmazva a felelős (és büntetve a felelőtlen) helyi szintű pénzügyi döntéshozatalt, l. Charles B. Blankart – Achim Klaiber: Subnational Government Organisation and Public Debt Crisis. 26 Economic Affairs 2006. 3. sz. 48–54. o. További intézményi megoldásokról a költségvetési hiány csökkentése érdekében l. Min Shi – Jakob Svensson: Conditional Political Budget Cycles. CEPR Discussion Paper 2002. április 3352. sz. http://ssrn.com/abstract=315248 (minél magasabb a politikusok járadéka [pl. a korrupció miatt], annál valószínűbb a szavazatvásárlás); Jonathan Rodden: The Dilemma of Fiscal Federalism: Grants and Fiscal Performance around the World. 46 American Journal of Political Science 2002. 3. sz. 670–687. o. (az önkormányzatok hosszú távú költségvetési egyensúlyára akkor van a legnagyobb esély, ha (1) vagy a központ korlátozza a hitelfelvételüket, (2) vagy az önkormányzatok rendelkeznek széles körű adóztatási és hitelfelvételi autonómiával. Ha nincs korlátozás, de autonómia sincs, akkor valószínűek a nagymértékű és tartós hiányok); Joachim Wehner: Cabinet Structure and Fiscal Policy Outcomes. 49 European Journal of Political Research 2010. 5. sz. 631–653. o. (minél kevesebb tagja van a kormánynak, annál alacsonyabb deficitre számíthatunk).

[128] Az ilyen szabályok erősítésének számszerűsítéséről, a számok növekedését kimutatva, l. az Európai Bizottság rendszeresen frissített költségvetési szabályozási indexét (Fiscal Rule Index): http://ec.europa.eu/economy_finance/db_indicators/fiscal_governance/documents/nfr_2012_graph_3.pdf.

[129] Nem foglalkozunk itt a középtávú költségvetési keretekkel, a tartalékalapokkal, és a – témánk számára közvetetten releváns – költségvetési eljárásokkal. Mindezekről l. Report on the Public Finances in EMU. European Commission, Brussels 2010.

[130] Kirchhof: i. m. 278–280. o. Klaus Tripke: Die Steuerrechtsordnung I. köt. Schmidt, Köln 22000. 213–214. o. Norvégiához l. http://skattelister.no/

[131] James E. Alt – David Dreyer Lassen: Transparency, Political Polarization and Political Budget Cycles. In: OECD Countries. 50 American Journal of Political Science 2006. 3. sz. 530–550. o. A szerzők szerint a másik fő tényező, amivel a fejlett demokráciák politikai költségvetési ciklusai magyarázhatók, a politikai polarizáltság szintje.

[132] Reimer: Nachhaltigkeit durch Begrenzung… 165. o.

[133] A javaslatról, hogy vegyük számításba a diszkontált jövőbeli bevételt és kiadást, l. Alan J. Auerbach [et al.]: Generational Accounting: a Meaningful Way to Evaluate Fiscal Policy. 8 Journal of Economic Perspectives 1994. 1. sz. 73–94. o.

[134] Giuseppe Eusepi – Richard E. Wagner: Indebted State versus Intermediary State: Who Owes What to Whom? 23 Constitutional Political Economy 2012. 3. sz. 199–212. o. kül. 209–210. o.

[135] Az adatok forrása Paul van den Noord – Richard Herd: Pension Liabilities in the Seven Major Economies. OECD Department Working Papers 1993. 142. sz. 31. o. A demográfiai változások miatt feltehetőleg romlott a helyzet azóta.

[136] Másfelől viszont, ha a politikusok sikeresen hajtják végre a költségvetési kiigazítást, akkor az nem csökkenti az újraválasztásuk esélyét (eszerint a politikusok valójában alulbecsülik a választók képességét, hogy megértsék a kiigazítások szükséges voltát), l. Alberto Alesina [et al.]: The Political Economy of Fiscal Adjustments. 1 Brookings Papers on Economic Activity 1998. 1. sz. 197. o.

[137] George Kopits – Steven A. Symanski: Fiscal Policy Rules. IMF Occasional Paper 1998. 162. sz. A definíciót széles körben használják, l. pl. Xavier Debrun [et al.]: Tied to the Mast? National Fiscal Rules in the European Union. 23 Economic Policy 2008. 4. sz. 297–362. o.

[138] Report on the Public Finances in EMU. European Commission, Brussels 2010. 103. o. 149. o. A negyedik fajta szabállyal, a bevételekre vonatkozókkal, itt nem foglalkozunk. A bevételi szabályok a költségvetésről szóló törvényben előirányzottnál magasabb bevételekre vonatkoznak; pl. előírják, hogy az ilyen váratlan bevételeket adósságcsökkentésre kell fordítani. Erre példa Franciaország, Litvánia és Hollandia. l. uo. 103. o.

[139] A túlzottdeficit-eljárásról l. az EUMSz. 126. cikk (1) bek.-ben szereplő adósságféket, valamint a hiányról szóló Jegyzőkönyv (12. jegyzőkönyv a túlzott hiány esetén követendő eljárásról, 2008. május 9. OJ C115 279), amely az EUSz. 51. cikke értelmében része az EU elsődleges jogának. Az adósságfékről l. a költségvetési paktum (A gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló Szerződés, 2012. március 2.) 3. cikkét, amely 25 tagállam (az Egyesült Királyság és Csehország kivételével valamennyi) számára előrja az alkotmányos szintű adósságfék bevezetését 2014. január 1-ig. Részletesebben l. Anne Levade: Les normes de l’Union europé­enne et l’équilibre budgetaire des Etats. Revue française de finances publiques 2012/February 112. sz. 66–84. o. Loïc Azoulai [et al.]: Another Legal Monster? An EUI Debate on the Fiscal Compact Treaty. EUI Working Paper Department of Law 2012. 9. sz. 4–5. o. Steve Peers: The Stability Treaty: Permanent Austerity or Gesture Politics? 8 European Constitutional Law Review 2012. 3. sz. 404–441. o. Paul Craig: The Stability, Coordination and Governance Treaty. 37 European Law Review 2012. 3. sz. 231–248. o. kül. 247–248. o.

[140] Lars P. Feld – Gebhard Kirchgässner: On the Effectiveness of Debt Brakes: The Swiss Experience. Crema Working Paper 2006. 21. sz. 18–19. o. http://www.crema-research.ch/papers/2006–21.pdf.

[141] Hermann Pünder: Gerechte Lastenverteilung zwischen den Generationen. 123 Deutsches Verwaltungsblatt 2008. 15. sz. 946–956. o. kül. 955–956. o.

[142] Elvileg az EU-jog tartalmaz egy pénzügyi mentőövet tiltó záradékot (EUMSz. 125. cikk), a gyakorlatban azonban nem tartják be, l. Mau­rice Adams [et al.]: Introduction. In: The Constitutionalization of European Budgetary Constraints (eds. Maurice Adams [et al.]). Hart, Oxford 2014. 1–15. o., 2. o.

[143] Reimer: Nachhaltigkeit durch Begrenzung… 153. o.

[144] Luis Jimena Quesada: La reforma del artículo 135 de la Carta Magna Española. Teoría y Realidad Constitucional 2012. 30. sz. 335–356. o. Octavio Salazar Benítez: La constitución domesticada: Algunas reflexiones críticas sobre la reforma del artículo 135 CE. Teoría y Realidad Constitucional 2012. 29. sz. 409–432. o.

[145] Hitelfelvételi szabályokat már az 1919-es weimari alkotmány is tartalmazott (87. cikk), ám ezek betartatására szolgáló mechanizmus nélkül. Az államadósság mérséklésére irányuló (2009 előtti) kísérletek is kudarcot vallottak, l. Reimer: Nachhaltigkeit durch Begrenzung… 148–150. o.

[146] Maxi Koemm: Eine Bremse für die Staatsverschuldung? Verfassungsmäßigkeit und Justiziabilität des neuen Staatsschuldenrechts. Mohr Siebeck, Tübingen 2012. Christian Seiler: Konsolidierung der Staatsfinanzen mithilfe der neuen Schuldenregel. 64 JuristenZeitung 2009. 14. sz. 721–728. o. Christofer Lenz –Ernst Burgbacher: Die neue Schuldenbremse im Grundgesetz. 62 Neue Juristische Wochenschrift 2009. 35. sz. 2561–2567. o. Lars P. Feld – Thushyanthan Baskaran: Federalism, Budget Deficits and Public Debt: On the Reform of Germany’s Fiscal Constitution. 6 Review of Law & Economics 2010. 3. sz. 365–393. o.

[147] Federico Fabbrini: The Fiscal Compact, the „Golden Rule” and the Paradox of European Federalism. 36 Boston College International & Comparative Law Review 2013. 1. sz. 1–38. o. 11. o.

[148] Tania Groppi – Irene Spigno – Nicola Vizioli: The Constitutional Consequences of the Financial Crisis in Italy. In: Constitutions in the Global Financial Crisis (szerk. Xenophon Contiades). Ashgate, Farnham 2013. 89–113. o. Antonio Arroyo Gil – Isabel M. Giménez Sánchez: La incorporación constitucional de la cláusula de estabilidad presupuestaria en perspectiva comparada: Alemania, Italia y Francia. 33 Revista Española de Derecho Constitucional 98. sz. 2013. 149–188. o., 167–171. o.

[149] Részletesebben l. Organic Law 2/2012 on Budgetary Stability and Financial Sustainability (2012 April 27). http://www.spanishreforms.com/-/organic-law-on-budget-stability-and-financial-sustainability

[150] Violeta Ruiz Almendral: The Spanish Legal Framework for Curbing the Public Debt and the Deficit. 9 European Constitutional Law Review 2013. 2. sz. 189–204. o. 195. o.

[151] Agustín Ruiz Robledo: The Spanish Constitution in the Turmoil of the Global Financial Crisis. In: Constitutions in the Global Financial Crisis (szerk. Xenophon Contiades). Ashgate, Farnham 2013. 141–165. o.

[152] Részletesebben l. Stephan Danninger: A New Rule: The Swiss Debt Brake. 18 IMF Working Papers 2002. 2. sz. http://www.imf.org/external/pubs/ft/wp/2002/wp0218.pdf; Lars P. Feld – Gebhard Kirchgässner: On the Effectiveness of Debt Brakes: The Swiss Experience. In: Sustainability of Public Debt (eds. Reinhard Neck – Jan-Egbert Sturm). MIT Press, Cam­bridge 2008. 223–255. o. Jean-FrançoisAubert – Pascal Mahon: Petit commentaire de la Constitution fédérale de la Confédération suisse du 18 avril 1999. Schulthess, Zurich 2003. 1002–1007. o. Thomas P. Stauffer: Art. 126. In: Die schweizerische Bundesverfassung (eds. Bernhard Ehrenzeller [et al.]). Dike – Schulthess, Zurich 2002. 1284–1294. o.

[153] Report on the Public Finances in EMU. European Commission, Brussels 2010. 102. o.

[154] Debrun [et al.]: Independent Fiscal… 53. o.

[155] International Monetary Fund, Has Fiscal Behavior Changed Under the European Economic and Monetary Union? World Economic Outlook 2004/September 103–118. o. Lawrence Summers – J. Bradford DeLong: Fiscal Policy in a Depressed Economy. Brookings Papers on Economic Activity 2012/Spring. 233–274. o.

[156] Az EU stabilitási és növekedési paktumának bírálatához l. Olivier J. Blanchard – Francesco Giavazzi: Improving the SGP through a Proper Accounting of Public Investment. CEPR Discussion Paper 2004. 4220. sz. www.cepr.org/pubs/dps/DP4220.asp

[157] Markus Heintzen: Das neue deutsche Staatsschuldenrecht in der Bewährungsprobe. De Gruyter, Berlin 2012. 22. o.

[158] Jürgen von Hagen – Guntram Wolff: What do Deficits Tell us about Debts? Empirical Evi­dence on Creative Accounting with FiscalRules. 30 Journal of Banking and Finance 2006. 12. sz. 771–779.

[159] Karsten Mause – Friedrich Groeteke: New Constitutional „Debt Brakes” for Euroland? A Question of Institutional Complementarity. 23 Constitutional Political Economy 2012. 4. sz. 279–301. o.

[160] György Kopits: Fiscal Rules: Useful Policy Framework or Unnecessary Ornament? IMF Working Paper 2001. 145. sz. 16. o. Xavier Debrun – Manmohan S. Kumar: The Discipline-Enhancing Role of Fiscal Institutions: Theory and Empirical Evidence. IMF Working Paper 2007. 7. sz. 171. o.

[161] Debrun [et al.]: Independent Fiscal… 44–81. o.

[162] További előnye, hogy egyetlen aggregált számot használ, így megkísérli összekapcsolni a szakértői ismereteket a politikai kommuniká-cióval, l. Peer Ederer [et al.]: The Economic Sustainability Indicator. In: Tremmel: i. m. 129–147. o. kül. 131. o.

[163] Tremmel: i. m. 207. o.

[164] Hasonló javaslat a természeti erőforrásokra összpontosítva: Kristian Skagen Ekeli: Green Constitutionalism: The Constitutional Protection of Future Generations. 20 Ratio Juris 2007. 3. sz. 378–401. o.

[165] Martin Shapiro – Alec Stone: The New Constitutional Politics of Europe. 26 Comparative Political Studies 1994. 4. sz. 397–420. o. kül. 415. o.

[166] Az alkotmánybíróságokat is erősítené, akár előnynek tekintjük ezt, akár nem, ahogyan egyes országok alkotmányos adósságfékei is, l. Giacomo Delledonne: Financial Constitutions in the EU: From the Political to the Legal Constitution? Sant’ Anna Legal Studies (STALS) Research Paper 2012. 5. sz. http://stals.sssup.it/files/Delledonne%20Stals%205%202012.pdf

[167] Vagy, ha alapjogokként fogalmazódnak meg, akkor az hiba: „A társadalombiztosítási intézmények változtatását egyfelől általában »a szabadság és az egyéni felelősség«, másfelől a »szolidaritás és igazságosság« keretében helyezik el. Ez a fajta vita tipikusan felülírja a hatékonysággal és fenntarthatóssággal kapcsolatos gyakorlati szempontokat.” Peer Ederer [et al.]: The Economic Sustainability Indicator. In: Tremmel: i. m. 129–147. o. kül. 130. o.

[168] L. Pieter-Augustijn Van Malleghem: (Un)Balanced Budget Rules in Europe and America. In: Adams: i. m. 151–180. o. az Egyesült Államok tagállamai költségvetésének alkotmányos korlátairól, további hivatkozásokkal.

[169] Az átláthatóság szerepéről az ilyen kérdésekben l. Matthias Goldmann: The Financial Crisis as a Crisis of Democracy: Towards Prudential Regulation through Public Reasoning. http://ssrn.com/abstract=1886518

[170] Jörg Tremmel: Institutionelle Verankerung der Rechte nachdrückender Generationen. 37 Zeitschrift für Rechtspolitik 2004. 2. sz. 44–46. o.

[171] Robert Hagemann: Improving Fiscal Performance Through Fiscal Councils, OECD 2010. http://www.oecd.org/eco/surveys/46673013.pdf; Diane Fromage: Le Haut Conseil des finances publiques: quelles conséquences deux ans après sa création? 131 Revue du droit public 2015. 4. sz. 1107–1126. o. Kopits György – Romhányi Balázs: A Költségvetési Tanács indulásának tanulságai. 57 Közgazdasági Szemle 2010. 7–8. sz. 573–590. o.

[172] Másféle (ombudsman típusú) szakérői intézmények csak puha hatáskörökkel és feladatokkal rendelkeznek, amilyen a felderítés, más szervek eljárásának kezdeményezése, figyelemfelhívó intézkedések, jelentések és ajánlások megtétele, de szigorú szankciók nélkül. Izrael, Új-Zéland és Magyarország példájáról l. Maja Göpel: Guarding our Future: How to Protect Future Generations? 1 Solutions 2011. 6. sz. www.thesolutionsjournal.com/node/821‎

[173] A költségvetés végrehajtását illető, alkotmányosan garantált vétójog fontosságáról (tehát hogy leállíthassa a kifizetéseket), az Egyesült Államok tagállamai példája alapján, l. Henning Bohn – Robert P. Inman: Balanced-Budget Rules and Public Deficits: Evidence from the US States. 45 Carnegie-Rochester Conference Series on Public Policy 1996. 1. sz. 13–76. o.

[174] Kifejezetten ezt javasolja Beaucamp: i.m. 205–209. o.

[175] Martin Leschke: Nachhaltigkeit und Institutionen – eine wirtschaftwissenschaftliche Sicht. In: Kahl: Nachhaltigkeit als Verbundbegriff… 297–325. o. 320. o. A keresetindítási jog szabályozásának fontosságáról fenntarthatósági kérdésekben (szembeállítva a szubsztantív alapjogi kérdésekkel), l. Kristian Skagen Ekeli: Green Constitutionalism: The Constitutional Protection of Future Generations. 20 Ratio Juris 2007. 3. sz. 378–401. o. kül. 392–393. o.

[176] Hosszú távon azonban az intézmények a mentalitást is alakítják, l. Daron Acemoglu – James Robinson: Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty. Random House, New York 2012. 302–334. o. és 404–427. o.

[177] Aart Loubert: Sovereign Debt Threatens the Union: The Genesis of a Federation. 8 European Constitutional Law Review 2012. 3. sz. 442–455. o.

[178] Christoph Gröpl: Schritte zur Europäisierung des Haushaltsrechts. 52 Der Staat 2013. 1. sz. 1–25. o., kül. 24. o.

[179] Fabbrini: i. m. A másik eltérés (részben az elsőt is ez magyarázza), hogy az Egyesült Államokban nincsen pénzügyi mentőöv a tagállamok számára.

[180] Carlos Closa Montero: Moving Away from Unanimity: Ratification of the Treaty on Stability, Coordination and Governance in the Economic and Monetary Union. Reconstituting Democracy in Europe Working Paper 2011. 38. sz. http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=2005894


Kapcsolódó termékek

Copyright © 2014 HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó | Minden jog fenntartva.